Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Visszaemlékezések II.

KEDVES LÁTOGATÓINK!
Mivel a Visszaemlékezések I. betelt, ezért itt folytatjuk a nicki emberek visszaemlékezéseit a következő sorrendben:
 
1. A SZÜLŐFÖLD; BÚZASZENTELÉS/Juszkó Béláné szül. Molnár Éva/
2. VISSZAPILLANTÁSOK /Füle László/
 
A szülőföld
 
Nick falut kezdetek óta egyszerű, szorgalmas emberek lakták, ahol mindig is a föld volt az a biztos bázis, amely éltetett és eltartott mindnyájunkat.
Mind e mellett a tehetősebb szülők – sokszor erőn felül – igyekeztek taníttatni legalább
egy – egy gyermeket a családból, mert a tudás és az igényesség iránti vonzódás megvolt az akkori parasztemberekben is.
A hitélet erős volt. Színtiszta katolikus község lévén a templom volt a falu lelke. – Mintegy védőangyal kiterjesztett szárnya alá e köré települtek egykor az emberek.
Isten házából kaptuk a lelki táplálékot és innen vártuk az oltalmazó gondviselést is.
Régen a Római Katolikus Népiskolánkban egyházi irányítás alatt tanultak a szüleink, nagyszüleink és mi is, amely szilárd alapot adott a további szellemi fejlődésünkhöz.
Ám nem csak tudást, de gondos erkölcsi nevelést is kaptunk. Az emberek tisztelték az ősöket, az elöljárókat és egymást is.
Falunk akkori papját – Tőke Pétert – nagy tekintély övezte. Mintha ma is látnám, amint gyakran végigsétált az utcán a hosszú reverendában vagy fekete öltönyében, nyáron fekete szalmakalapban az elengedhetetlenül hozzá tartozó sétabotjával.
Mi gyerekek az utcán játszadozva, ha észrevettük jöttét azonnal rohantunk hozzá – hangos Dicsértessék… köszöntéssel – kezet csókolni. Ő vonakodva nyújtotta oda a kezét, helyette inkább megsimogatta fejünket, vagy „barackot nyomott” a fiúk buksijára. Egy ilyen alkalommal – emlékszem – a kampósbotját Illés Feri nyakába akasztotta és játékosan meghúzogatta.
Feri, - mai szóval élve – eléggé hiperaktív kisfiú volt, ezért ezt a gesztust a plébános úr intésnek, játékos figyelmeztetésnek szánta.
A plébános úr gyakran szóba elegyedett a gazdákkal. Megbeszélték, hogy áll a határ, milyen termés várható, vagy éppen miféle munkák folynak a mezőn? Közvetlenségét jónéven vették az emberek. Úgy ismerte a híveit, mint a jó pásztor a nyáját.
A faluközösségre jellemző volt, hogy egymást is nevelték. A megszerzett tapasztalati tudást /földműveléssel, háztartással, sütés-főzéssel kapcsolatban/ átadták egymásnak az emberek. Különös gondot fordítottak az ifjúság nevelésére.
Ha pld. egy gyermek nem megfelelően viselkedett az utcán, bármely falubéli rendreutasíthatta, nem sértődött meg érte a szülő, sőt megköszönte, hogy odafigyeltek gyermekére.
A hosszú évtizedek során az emberek életében sok minden megesett. Voltak örömök, bánatok, sikerek, kudarcok és családi tragédiák, melyeket túl kellett élni. Az élet mindig nehéz volt és megpróbáltatásokkal teli. Ennek ellenére nem adták fel soha a reményt. A jövőbe vetett hit és bizakodás a parasztemberben mindig meg volt. E nélkül jövőt tervezni nem is tudtak volna. Ha valami nem sikerült, némi bánkódás után azt mondták, majd jövőre jobb lesz…!
A falu elöljárói és a nép, minden időben megtette azt, amit saját korában megtehetett, hogy jobbá, szebbé tegye, és előbbre lendítse a közösség ügyét. Hajdanán templomot, iskolát hoztak létre a lélek és a szellem, épülésére.
Aki tehették – Isten dicsőségére és a község védelmére kőfeszületeket állíttattak a templom elé, a falu végére és a határba is.
A Rába folyó szabályzására műgátat létesítettek, hogy az egykor szeszélyes folyó ne öntse el évente többször is a megművelt földeket.
Nagyapám elmondásából tudom, hogy az 1900-as évek elején a gazdák saját földjeikből adtak át jókora területeket, az akkori GYESEV társaságnak, a pálya kiépítésére, hogy a vasút Nickre is eljusson. Ha ezt, akkor nem lépik meg, nekünk csak messziről fütyült volna a vonat, mivel az eredeti pályatervben Nick érintése nem szerepelt. Gondoljunk bele milyen kár lett volna, ha falunk kimarad a forgalomból. Ám a gazdák áldozatvállalásával nálunk is lett állomás és utazhattak az emberek. Megindulhatott a személy és teherforgalom. A celldömölki polgáriba, kereskedelmibe, később gimnáziumba naponta ingázott a sok diák. Aztán hetven év után a szocialista időkben megszüntették a vonalat.
Gyermekkoromban virágzott a mezőgazdaság és az állattenyésztés. A falu élt, mozgott, pezsgett az élet. Az utcán tehenes, ökrös, lovas fogatok közlekedtek. A gazdák szántottak, vetettek, állatokat gondoztak. Reggelente nagy sertéscsordát hajtottak ki a legelőre. Minden házból voltak kijáró „cocák”. Faluvégén hangos gágogással, ám kevés sikerrel megpróbáltak repülni is.
A falunak mindig volt postája, vegyesboltja. Egy időben több is; a Szövetkezeti, a Fekete Józsefé és a Varga féle. A két tanítólakás sem állt üresen. Egyikben a tanító néni, másikban a kántortanító lakott.
Apám ifjú korában működött itt dalárda színjátszó kör, levente egylet. Később a KALOT és lányköri csoport, iskolásoknak a szívgárda mozgalom.
Volt futball csapat is. Vasárnap délután a faluvégi gyepes réten folyt a meccs, mi pedig a pálya szélén szurkoltunk a helyieknek.
A falunak volt szakképzett szülésznője, aki hosszú évtizedek alatt sok gyermeket segített világra. Köztük engem és mindkét húgomat is. Akkoriban otthon szültek az anyák, nem is hallottuk, hogy valakit kórházba kellett vinni. A kismamákat és csecsemőket „zöldkeresztes” védőnők látogatták, akik korszerű tanácsaikkal segítették az egészséges gyermeknevelést.
Nyáron a megüresedett iskolában Óvoda működött, ahol okleveles, képzett óvónő és egy falubeli dajka foglalkozott velünk.
A falunak volt tejcsarnoka. A fölösleges tejet itt értékesítették a gazdák. Ennek árából mindig volt egy kis „aprópénz”. A frissen fejt tejet naponta kétszer, reggel és este, a répcelaki sajtgyárba szállították feldolgozni.
A gyárat nagyapám ifjú korában, a svájci származású Stauffer és Fiai alapították. Szinte nulláról indulva, fokról-fokra fejlesztették fel az üzemet és működtették egészen az államosításig.
Kertek alatt a Kőris patak partján állt a kovácsműhely, ahol Németh József kovácsmester „ütötte a vasat, pengette az üllőt”. Érces csengését hallottuk a faluban is. Sokszor vittem oda ekevasat éleztetni.
Gyermekkoromban két helybeli cséplőgép tulajdonos: Krepfer Elek és Németh József végezték a gabona cséplését. Volt idő, amikor a nagyobb gazdák felfogadtak egy harmadikat is, hogy minél hamarabb magtárba kerülhessen a termény.
Az uradalmi gazdaságban ugyan volt egy „csühölős”, nyersolajos erőgép, de azzal csak birtokon belül dolgoztak. Az előbb említett cséplőgépeket már mobil Hoffer traktorok működtették.
Szülésznőnk, Gizi néni férje, Dénes Károly pedig asztalos és bognár mesterséget folytatott.
Minden időben volt helybéli suszter, varrónő, férfiszabó, akik a gazdálkodás mellett e féle szolgáltatásokat is tudtak nyújtani. Pld.: Biczó Aladár cipész, Firisz Pál férfiszabó, Hujber Rózsi női szabó, Saródi Irénke és Szabó Ilonka is varrtak. Mindnyájan szépen dolgoztak, jó munkát végeztek. Ezek közül már csak Ilonka néni él, aki lányka koromban nekem is varrt egy szép ruhát.
Az uradalmi majorban, háború előtt Frida József volt a kertész. Ő gondozta az egykori /ma már nem létező/ kastély parkjának különleges fáit, díszbokrait, virágait, egyengette gyalogösvényeit. Kár, hogy ezekből mára már semmi sem maradt.
A kertészkertben konyhakerti növényeket, zöldségeket, gyümölcsöket termesztett, melyből a falu lakóssága is vásárolhatott. A füves üvegházban primőröket nevelt. Korai salátát, sóskát, spenótot, epret, árvácskatöveket és különféle palántákat. Néha mi is vásároltunk tőle. Amint beléptünk a hatalmas kertbe, a kapunyitáskor megszólaló csengettyű jelezte, hogy idegen lépett a területre. Szakszerűen gondozott kert volt. A gyalogösvényeket szegélyező egres és ribizlibokrok pirosló „gyöngyfürtjei” szinte mosolyogtak. Még ma is itt élnek az emlékezetemben…
Nicken régen sok értelmes, tanult ember került ki, akik tudásukkal, emberi tartásukkal, otthonról vitt jó szándékukkal gyarapították a mindenkori társadalmat. A falu aranykora 1945-ig tartott, ami a II. világháború után szép lassan véget ért…
Az ország felett végigsöprő vihar elvitte az ősi értékeket és úgy megtépázta Nicket is, hogy az óta sem tudott teljesen magához térni. A szocialista időkben szovjet mintára történt kollektivizálás nem oldott meg semmit. Az egykor büszke, önálló, önérzetes és öntudatos gazdák, akik, ha kevés földön is, de saját urai voltak és nem parancsolt neki senki, most mezőgazdasági bérmunkásokká degradálódtak. A parasztság gerince megtört! Nem csak anyagilag, de mentálisan is padlóra kerültek.
 Lételemük, az évszázadok tapasztalatára épült paraszti világ megszűnt, helyette értelmes elfogadható új pedig nem lett. A közös gazdálkodás már koránt sem adott olyan tulajdonosi érzést senkinek, mint azelőtt a sajátja és valahogy a dolgok iránti felelőssége is eltűnt. „Közös lónak túrós a háta…”
Aztán az öregek lassan elmentek… Belehaltak sérelmeikbe, bánatukba, javaik elvesztésébe. Rég ott pihennek már mindnyájan a temetőben… Ám lelkük az égi búzamezőkön bolyongva, aggódva figyeli a jelen helyzetet. Valószínű ők is úgy gondolják, valami megélhetést nyújtó munkalehetőség kellene ide, hogy újra benépesüljön a falu.
Sajnos a szülőföld elvesztette régi megtartó erejét. A fiatalok állást keresve elvándoroltak. Aki maradt ingázik és még jó, hogy így is akad munkája. Alig van ember, alig van utánpótlás. Az egykor gyermekzsivajtól hangos kisfalu némaságba burkolózott. A helybéli iskolai oktatás rég megszűnt és ma már postahivatal sincs egésznap, csak pár órát van nyitva. A vasút állomásfőnöki épülete áll még, de az egykor szépen gondozott környezete teljesen elvadult, lepusztult. Rá sem ismerni! Gaz és bozót nőtte be az egész területét.
 A lélekszám fogy. A falu öregszik, omlik, bomlik, hosszú ideje agonizál…
…És lám, lám most mégis, úgy tűnik megmozdult valami! Hosszantartó Csipkerózsika álmából kezd ébredezni a falu. Egy aktív, lelkes kis csapat ébresztőt fújt, épp a 24. óra utolsó perceiben, amikor talán még nincs minden elveszve. A pusztulás romjai felett az élni akarás virágai kezdenek bimbózni, nyiladozni. Az eddig tett erőfeszítés eredménye máris szembetűnően látszik. Amennyiben töretlen marad az igyekezet, ha az emberek – úgy, mint az ősök – ma is megteszik mindazt, amire képesek, sok minden megváltozhat! Egy elhatározással, egy nemes összefogással, talán az is elérhető lenne, hogy a gazzal, bozóttal benőtt kedves kis Kőris patak medre ismét láthatóvá váljon. Láthatnánk vizét ismét vidáman csobogni, melyben mi, egykori gyerekek oly sokat fürödtünk, és amelyben a maiak is biztos szívesen lubickolnának nyaranta. Vétek nem kihasználni hisz ott folyik el a közeli kertek alatt. Régen veteményeskerteket öntöztek belőle, kendert áztattak benne, partjain pedig sok-sok kacsa, liba nevelkedett. Egyszóval szolgálta a falut.
 Ha vannak iránymutató személyiségek, már pedig vannak, akkor akadnak követők is. Először csak kevesen, bátortalanul, majd egyre többen fognak felsorakozni a jó ügyért.
Adja Isten, hogy mielőbb egy szívvel, egy lélekkel segítsék talpra állni ezt az egykor szebb napokat is megért falut, Nicket, őseink és a ma itt élők szülőföldjét, amely éltetett, óvott, tanított és felnevelt mindnyájunkat.
Az elszármazottakat pedig olyan lelki és szellemi útravalóval látta el, ami egy életen át kitartott.
Sok sikert, sok szerencsét kis falum!
Végül kísérje Isten áldása mindazok munkáját, akik a megmaradásért és a szebb jövőért fáradoznak. A most megújult, gyönyörűen rendbe hozott templom és környezete sugározzon erőt az itt élőkre. Szent Anna, a templom égi patrónája óvja és védje a települést minden bajtól és veszedelemtől úgy, ahogy eddig is tette.
 
Búzaszentelés
 
Gyermekkorom idején minden tavasszal, amikor a határban már szépen zöldellt a vetés, megtartották a búzaszentelési szertartást. Mise után, templomi zászlók alatt, plébános urunk vezetésével a falu népe ünnepélyes körmenetben kivonult a mezőre.
A legközelebbi búzatábla előtt megállva énekekkel és imádságokkal kértük Isten áldását a termésre, a kenyérgabona megóvását minden bajtól, veszedelemtől és természeti csapástól.
A parasztemberek ezt mindig nagyon komolyan vették, mert igazán csak ők tudták átérezni, mi lenne, ha szerencsétlenség érné a vetést. Arról nem is szólva, hogy míg eddig eljutottak mi munka, veríték, fáradozás és erőbefektetés volt ezekbe a földekbe! Azon túl mennyi hit, mennyi remény és mennyi várakozás!
Szertartás végén a pap megáldotta és megszentelte a búzát, majd egymás után a négy világtáj szenteltvízzel kereszteket hintett jelképesen is a határ összes vetésére.
Ezután pár levelet leszakítottunk, melyet sokáig az imakönyvünk lapjai között őrizgettünk, préselgettünk.
Majd, hogy így Isten gondjaira bíztuk a búza sorsát, megkönnyebbülten tértünk haza. Tudtuk, éreztük, de legalábbis reméltük nem érheti baj, ha ő vigyáz rá!!
Az ember megtette, amit megtehetett, a többi már Isten dolga. Ebben hittünk, reménykedtünk, és ez adott egyfajta megnyugvást a gazdáknak. Aztán aratáskor megtapasztaltuk, hogy az égiek figyeltek ránk. Amit kértünk megadták nekünk, mert a fáradságos munkának bőséges termés lett a jutalma.
 
                                       Juszkóné Molnár Éva
* * * * *

 Visszapillantások…

 

                           Mottó: a Jó Isten utjai kifürkészhetetlenek.

 A második világháború befejezését követő 2.-ik évben születtem Budapesten, a család első gyermekeként. Édesanyám Vámoscsaládi származású, édesapám Vajka / Csallóköz, ma Szlovákia / szülötte volt. A háborút követő években édesapám a postánál kapott állást. Édesanyám a háztartást vezette, a családnál volt, mai kifejezéssel nem kapott munkát. Az akkori időkben a lakáshiány is gondot jelentett mindenki számára, ezért vállaltak szüleim házmesteri állást is – mai megfelelője talán – gondnokságot egy csendes budapesti utcában.

Ebben a házban kaptak pincelakást és engem is odavittek születésem után. Később két fiútestvérem is ide született. Kezdetnek nem volt rossz, akkor még nem indult be a lakás program, nem épültek panelházak. Sokan albérlőként, vagy társbérlőként zsúfolva éltek. Nos, a lakásunkra az volt a legjellemzőbb, hogy nyaranta, ha nagyobb záporok, vagy zivatarok voltak, elöntötte a víz a folyosót és a szobát. A lefolyók nem nyelték el a csapadék vizet, nem volt megfelelő az elvezetés.

Szüleim megkérték a nagymamámat, vegyen magához falura-Vámoscsaládra- cserébe Édesanyám befogadta öccsét- boldog emlékű Tóni bátyámat, bérmakeresztapámat,- aki akkor kezdte meg a gimnáziumi tanulmányait a Cisztereknél, hogy később pappá szentelhessék Szombathelyen  / Megalapozták a csereüdültetési programot /. A családnak a nehéz körülmények közül 1955-ben sikerült kiszabadulni, akkor kaptunk másik lakást. Az akkori Tanácsi Hivatal / mai megfelelője az Önkormányzat / utalt ki új lakhelyet a XI. kerületben- Albertfalván- ma is ott él egyik testvérem. Mivel vidékre kerültem egészségügyi szempontból óriási előnyöm lett a testvéreimmel szemben. A régi lakásban az állandó vizesedés és pára miatt krónikus fülgyulladásban szenvedtek, sokat kellett vinni Őket orvoshoz, főleg a kisebbiket. A falun töltött gyermekéveim későbbi életemet nagyban befolyásolták.

Amikor megkezdtem az általános iskolai tanulmányaimat minden nyaramat a nagymamámnál töltöttem kihasználva minden percét. Az utolsó tanítási napot követően, vonattal indultam hozzá, kezdetben kísérővel, később már egyedül. Igaz, hogy nem mindig volt rózsás a falusi élet. Csak gondoljunk az 50.-es évekre, az idősebbek még emlékeznek a padlássöprésekre, és a kötelező beszolgáltatásokra. A nagymamának nem volt könnyű élete, özvegy lévén / a nagypapa abban az évben halt, meg amikor én születtem / nem volt férfi a háznál ki a nehezebb munkákat elvégezze. Édesanyám testvérei közül többen is Budapesten találtak megélhetési formát, csak egy fiú maradt otthon a faluban Ő szokott segíteni neki.  Egyszerű parasztházba lakott, a konyhán tűzhely és kemence, a szobában akkor még nem volt fűtés. A közeli erdőre járt ki rőzsét szedni, az erdész megengedte neki, hogy a lehullott ágakat összeszedheti.  Elvitt magával mindenhova. Nyáron a kapálások időszakában- akkor még nem volt minden gépesítve a Termelőszövet. Kezdetben sok kézi munkásra volt szükség- mentem vele gyalog a határba. Most visszagondolva, akkori gyerek fejjel óriási távolságok voltak számomra. Soha nem csüggedt, mindig jó kedve volt, énekelt főleg a Szűzanyához. Ő tanított meg a Szűz Mária tiszteletére és szeretetére. Ha bajban volt, vagy bánatos mindig hozzá fohászkodott. Nyári zivatarok idején, félve az elemi csapásoktól égi Édesanyánk segítségét kérte és mindig meghallgatást talált imádsága. A templomban a jobb oldalon ült, a kórus alatti tartó oszlopnál. Király János esperes úr misézett, szentbeszédei elég hosszura nyúltak, történelmi okfejtései végett. Nagymama mellett ülve, megböktem, mennyi van még hátra? Ő rámutatott a rózsafüzérére –még 2 vagy 3 tized-. A szent beszéd alatt elimádkozta a rózsafüzért talán kétszer is.  Serdülő koromban már felmehettem a karba is. Akkor még nem volt elektromos harangozás, az orgona is lábműködtetésű fújtatóval szólt. Harangozhattam is élvezve, hogy a kötél felvitt a magasba, majd az orgona hangzásához is hozzájárulhattam a levegőfújó pedál működtetésével. 1959-ben Tóni bátyám bemutatta első szentmiséjét Vámoscsaládon. Óriási eseménynek számított abban az időben, a környező falvakból is sokan elzarándokoltak a nagy eseményre- feldíszítve kerékpárjukat színes krepp papírszalaggal. Megadták a tiszteletet az új misés Főtisztelendő Úrnak. Évtizedekkel későbbi beszélgetésből tudtam meg, hogy életem párja is ott volt a Nickről érkezett hívek között. Közben teltek az évek….

Eljött az 1967-es esztendő, életem nagy fordulópontja.  Abban az évben pap nagybátyám, Szentgotthárd-Kethelyen volt káplán. Nála kezdtem meg nyári szabadságomat, lelki és testi feltöltődést kapva. Akkor halottam először Brenner János atya értelmetlen haláláról. Igaz akkor nagyon halkan, suttogva csak szőrmentén lehetett emlegetni a történteket szűk környezetben. Pár nap elteltével Vámoscsaládra jöttem nagymamámhoz folytatva a pihenést éppen Nicki búcsú idején. Unokatestvérem felajánlotta, hogy menjünk át a szomszéd faluba kikapcsolódni / addig még soha nem jártam Nicken /. Kerékpárom nem lévén, kölcsön kellett kérni valakitől. A távolság nem nagy a két falu között, mezei úton még közelíteni is lehetett. Nagybátyám,- aki a nagymamám testvérének fia volt, később vő társam- akkor még itt lakott Nicken. Sógornője, érettségi vizsgáit követően Budapestre jelentkezett a Posta levélfeldolgozó részlegéhez. Rokonom megkért, hogy szóljak édesanyámnak-aki szintén a fent említett helyen volt alkalmazásban- patronálja felesége húgát, a munkahelyi beilleszkedése során. Ezt követően én csak pár nap múlva utaztam vissza Budapestre, munkahelyi elfoglaltságom oda kötött. Fiatalok és bátrak lévén- későbbi feleségem és jó magam- már ismertük egymást, a nagyvárosban hamar megtaláltuk a módját és lehetőségét, hogy komoly kapcsolatot alakítsunk ki egymás között, amely 1969-ben házasság kötéshez vezetett. A munkahelyi lehetőségek adottak voltak számunkra, de az önálló lakás már nagyobb gondot jelentett. Ez vezetett oda, hogy a vidékre költözést választottuk, vállalva annak minden ódiumát. Lakhatásunk megoldódott azzal, hogy feleségem szülői házában kaptunk külön szobát, munkahelyet pedig Répcelakon sikerült szerezni mindkettőnknek. Én az akkori Szénsavgyárba /ma LINDE /, feleségem pedig a takarékszövetkezetnél helyezkedett el. Isten segítségével innen is mentünk nyugdíjba. A befogadó szülők már korosak voltak, de nem annyira, hogy rajtunk ne tudtak volna még segíteni az újrakezdésnél. Apósom falusi ember lévén nagyon sok mindenhez értett, afféle ezermester volt. Fiatal koromnál és tapasztalatlanságom okán nagyon sokat tanulhattam Tőle az évek folyamán. Sőt némi orvosi tudománnyal is fel volt vértezve. Példát említve: egyszer vettünk két malacot, a szerencsétlen állatok helyváltozás miatt stresszes állapotba kerültek, remegtek minden porcikájukban az új helyükön. Ekkor apósom elővette a zsebkését és bemetszette a malacok fülét. Mondja:” Fiam a vér bántja őket „magamba én, no, ezek reggelre elvéreznek! Láss csodát, meggyógyultak, megérték a nagykorúságot ezzel szolgálva a család élelmezését. Teltek az évek, a Jó Isten gyermekáldást adott, született két fiunk, és egy leányunk. A gyermekek felnevelésében elévülhetetlen érdemei voltak a nagyszülőknek. A nagymama rengeteg dologra megtanította az unokákat, hisz minden nap velük voltak. Később, már amikor a nagymama nem élt, nagypapa segített a gyereknevelésben. A konyhában a gáztűzhely mellett megmaradt a hagyományos sparhelt is. A nagypapa ennek sütőjében, héjában krumplit sütött, mire a gyerekek megjöttek az iskolából, azzal várta őket, kötényét rátéve, hogy ki ne hűljön, majd vajjal megkenve elkészítette nekik. A mai napig is emlegetik, pedig már nagykorúak mindannyian. Én megtanultam tőle az állattartás főbb elemeit. Kezdetben még tudott tartani fejős tehenet is, ellátva a családot friss tehéntejjel.  Később a lehetőségek szűkülésével csak sertés tenyésztéssel foglalkoztunk. Volt anyadisznónk, a szaporulat egy részét eladtuk, másik felét megtartva felhizlaltuk saját részünkre. Apósom tanácsát elfogadtam: a családnak a szükségleteit saját magunk is előteremthetjük némi befektetéssel és munkával. 1972-ben Szilvágyi János atya lett Nicken a plébános, aki évfolyamtársa volt Tóni bátyámnak a papi szemináriumban, együtt szentelték Őket fel. Mai tudásom szerint az akkor végzett kispapok közül, csak Schneller János volt Szentpéterfai plébános úr él. Szintén ebben az évben foglalta el Tóni bátyám az új állomáshelyét a Pecöli plébánián. Nagymamám vezette a háztartását, aki sajnos 1996-ban 99 éves korában eltávozott közülünk. A gyermekeim abban a szerencsés helyzetben voltak, hogy ismerhették a dédnagymamájukat is. A 80-as években már volt saját autónk, és így mi is meg tudtuk látogatni. Amikor már nagyok voltak tudtak segíteni a ház körüli munkákban.  Kirándultunk Pecölbe. A plébánia épületében a fűtést akkor még helyiségenként, cserépkályhákkal oldották meg. A tüzelőt oda kellett készíteni, emeletes ház lévén az emeletre felhordani. / később már központi fűtést vezettek be / a fiúk ebben is tudtak közreműködni. A leányom nagyon meghitt kapcsolatban volt a „Dédivel”. Emlékezetes számukra a dédnagymama főztje. Meg is maradt a mondása mikor nekem egy alkalommal szólt: „Menj el fiam a boltba, hozz tejfölt, egy kicsit megbolondítjuk vele a főzeléket.” Sajnos az évek elszálltak, hozzátartozóim egyre kevesebben vannak az élők között. Anyósom, apósom korábban meghaltak, szüleim is már több éve. A gyermekeim is életük dele felé tartanak, az egyik unokám már iskolás, másik meg jövőre fog elsőbe menni. Mi magunk is az idén, ha a Jó Isten megengedi, tudjuk ünnepelni a házasság kötésünk 43.-ik évfordulóját. Fiatal házas koromban többször feltették a kérdést „Hogyan tudtál városi létedre megszokni Nicken?” Feleletem egyszerű volt: Könnyen. A kérdezők nem tudták, hogy nekem kik voltak a tanító mestereim.

Visszapillantásaim befejezéseképpen ide kívánkozik az alábbi történet: Nem oly régen egy bencés atyával történt beszélgetés folyamán mondta az atya: „Magát szereti a Jó Isten.”

Tényleg, erre én oly keveset is gondoltam!

                                                                                                                               Füle László nicki lakós

* * * * *

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Szombathely

(Ősze László, 2012.11.18 08:12)

Nagyon kedves és igaz írás, szinte minden magyar falura jellemző történettel.