Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kedves Látogatóink!

Itt tesszük közzé a nicki emberek visszaemlékezéseit a következő sorrendben:

1. A HARANGSZÓ/Juszkó Béláné szül. Molnár Éva/

2. VISSZAEMLÉKEZÉS A MÚLTBA /Biczó Pál/

3. MÚLT IDŐK EMLÉKEI /Füle Lászlóné szül. Csorba Erzsébet/ (Csöpi)

4. GYERMEKKOROM EMLÉKEI /Nagy Elek/

5. GIZI NÉNI EMLÉKEI /Németh Lajosné szül. Horváth Gizella/

6. RÉGI IDŐK EMLÉKEI /Keszei Antalné szül. Szabó Ilona/

7.VISSZAEMLÉKEZÉS AZ ELMÚLT 100 ÉVRE /özv. Patyi Zoltánné/

8.VISSZAEMLÉKEZÉSEIM! "AMI FONTOS VOLT ÉS AZ IS     MARADT!” /Firisz Lászlóné szül. Vodenicsár Judit/


A harangszó

 Nick falu templomának tornyát gyerekkoromban három harang ékesítette.

Egy mélyzengésű nagyharang, a vidám csengésű közepes és a kicsi lélekharang.

         Mindhárom fontos szerepet töltött be.

A nap különböző szakában történt megszólalásuk mindig is egyfajta tájékozódási és igazodási pontot jelentett a lakosság életében.

Akkoriban még kevés embernek volt órája, így a gazdák többsége a harangszóhoz igazította napi életritmusát.

A harang volt a falu lelke, mely intett, figyelmeztetett és hívott Isten házába. Ám ha kellett riasztott és „Ő” volt, aki bánatos hangjával elkísérte halottainkat utolsó útjukon, egészen a sírig.

Tudott zengeni ünnepélyesen, szólni vidáman, kondulni bánatosan és vész esetén, ha „félreverték” riasztotta a falu népét.

Első megszólalása minden hajnalban az „angyali üdvözlet” jegyében történt. A gazdálkodó emberek e korai ébresztőre” keltek és végezték teendőiket a ház körül, utána reggeliztek és már sietve indultak is a mezőkre.

 A déli 12 órakor megszólaló harang emlékeztet a török ellen vívott csatára, a dicső Nándorfehérvári-i győzelemre. - A harangszót hallották a határban szántó-vetők is. Miközben homlokukról letörölték a verítéket, kalapjukat megemelve elmondtak egy röpke fohászt, majd lassan indultak hazafelé, mert otthon már várta őket az asztalon a gőzölgő ebéd.

Az estharangszó a falusi embernek a napi munka befejezését a hálaadást a nyugalomratérés, idejét jelentette és egy jólnevelt, gyereknek is- bármilyen körülmények között- estharangszóra szigorúan otthon kellett lennie! Jobb családoknál ezt akkoriban mindig betartották. –Ilyenkor, mindnyájan együtt ültünk és közösen, fennhangon, a többi imával együtt elmondtuk az esti „Úr angyalát”.

Vacsora csak ezután következett.

Péntekenként 3 órakor is megszólalt a harang. Ekkor Jézus kereszthalálának emlékére imádkoztunk el egy–egy „Mi Atyánkot”. Aztán néha, amikor a kicsi lélekharanggal” csendítette szomorúan vettük tudomásul, hogy egy falunk béli örökre eltávozott közülünk. Félreverték a harangot, azaz „kongattak”, ha netán tűz ütött ki a faluban. Szerencsére ritkán, de kicsi koromban ez két esetben megtörtént….

A harang riasztó szavára ilyenkor megmozdult a falu népe. Vizesvödrökkel, kapacsokkal, tűzoltó felszereléssel siettek a bajbajutottak megsegítésére.

Felhő elé harangoztak, amikor a jégesővel fenyegető, vészterhes viharfelhők gyülekeztek felettünk. Ekkor teljes erőből mindhárom harangot meghúzták, hogy az erős hanghullámok elűzzék a veszedelmet.

          A harangokat, sokféleképpen lehetett megszólaltatni. Mindig az alkalomnak megfelelően: hol bánatosan, néha méltóságteljesen, máskor vidáman, mintha dalolnának. A vasárnapi nagymisére kettővel történt a beharangozás. Ez volt a legszebb, a legünnepélyesebb és a legvidámabban szóló. Lelkes hangjukkal, szinkópákat játszó dallamukkal mindig örömöt, magasztos ünnepi érzést ébresztettek a lelkemben.

          Gyermekkoromban, kézi erővel harangoztak. Talán azért volt annyira emberközeli a megszólalásuk, mintha csak beszélgettek volna..

Sokszor tisztán érteni véltük mit mondanak, mit is dalolnak a harangok?

Ma már legtöbb helyen automatikus időrögzítő kapcsolja be működésüket, felmentve ez által, a harangozókat az állandó készenléti szolgálat alól, ami bizony erőt, helytállást, nagy pontosságot és sok áldozatvállalást jelentett.

 Úgy érzem illik itt megemlékeznem a kedves emlékű Horváth János bácsiról, aki gyermekkorom idején, Nicken a harangozói teendők mellett a sekrestyési feladatkört is ellátta. Ez külön-külön is sok munkával járt, hát még így együtt, hisz akkoriban hétköznaponként is minden reggel volt „kismise”.- Teendőit szelíd türelemmel és áldozatos lélekkel végezte.

          Egy vele kapcsolatos gyerekkori epizódra ma is tisztán emlékszem… Történt, hogy János bácsi útja naponta elvezetett a mi házunk előtt.

Mivel esténként ő hordta a tejet a csarnokba így előttünk is el kellett haladnia.

Úgy időzítette dolgát, hogy visszafelé jövetben, összekötve a hasznost a kellemessel- egyúttal megejtette az esti harangozást.

 Mi gyerekek, akik ilyentájt / főleg nyáron/ még javában az utcán labdáztunk, kergetőztünk, futkároztunk, nagyon jól tudtuk, ha János bácsi jön hazafelé, számunkra „befellegzett” az aznapi játék, mert amint meghúzza a harangot, nekünk bizony rohanni kellett haza. Lehettünk bárhol, akár az utca legtávolabbi csücskében, estharangszóra otthon kellett lenni. Emlékszem néha kérleltük a jóembert, hogy várjon egy kicsit azzal a harangozással, hisz még nagyon világos van és épp most jöttünk csak bele az „ipiapacsozásba”. Ám Ő mosolygott és nemes egyszerűséggel csak annyit mondott:” elég volt mára gyerekek! Holnap is lesz nap, majd akkor folytatjátok. Így aztán rövid úton pont került a dolgok végére és bizony nem volt apelláta. Végül is megértettük, és magunk is beláttuk így van ez rendjén, másképp nem lehet… János bácsira pedig nem orroltunk egyáltalán, sőt nagyon is respektáltuk a „kisöreget”.

          E kitérő után azt mondom, figyeljünk a harangokra, mert nekik szívük, lelkük és nyelvük van. Megszólalásukkal mindig közölnek valamit. Azon túl pedig, miként a természet varázslatos szépségeiben falun lehet igazán gyönyörködni, és az augusztusi éj csillagtengerébe itt lehet csak áhítattal belefeledkezni, úgy a harangok szavát is e tiszta, csendes környezetben érezhetjük a legszívhezszólóbbnak. A nagyvárosi harangok hangját sajnos egyre inkább elnyomják a durva utcai zajok… Néha bizony alig hallhatók.

          Szülőfalumból rég elszármaztam. A csodálatos Szent Anna templomunk harangjainak szavát sajnos egyre ritkábban hallom. Ám ha hosszú távollét után néha kisfalumhoz közeledve a nicki templom tornyát megpillantom, leírhatatlan elfogódottság érzése vesz erőt rajtam. A szívem szinte a torkomba ugrik, és egyből hevesebben kezd dobogni még most így 70 éven túl is. Nem csoda, hisz e templom falai közt kereszteltek meg, itt voltam elsőáldozó és itt bérmálkoztam. Ide jártam szentmisékre, litániákra, ködös téli hajnalokon adventi rorátékra.

Tőke Péter drága emlékű plébános urunknak, a szószékről hozzánk intézett szavai e helyen érintették meg lelkemet. Kisdiákként itt avattak Szívgárdistává és nagy ünnepeken én is büszkén viseltem az egyenruhánkat. Nagypénteki szentségimádáskor a beosztott órámban rózsafüzért imádkozva én is ott térdeltem a Fájdalmas Anya oltáránál, az Úr koporsója előtt…

         Aztán a nagyhét szomorú hangulatát a húsvéti feltámadás ujjongó öröme végre felszabadította, mely nem csak lelki, de egyben fizikai megkönnyebbülést is hozott mindnyájunknak.

 Emlékszem még a gyöngyvirágillatú májusi, valamint a június esti litániák rózsa és tömjénillatot árasztó, áhítatos hangulatára. - Milyen szép volt,…de nagyon rég volt!-

Az évtizedek távlatából ma is öröm emlékezni rájuk…

          Jó érzéssel tölt el, hogy a templom falai közt imádkoztak egykor szüleim, nagyszüleim, sőt déd- és ük szüleim, valamint számos felmenő rokonom.

          A nicki templom harangjaival kapcsolatban sajnos van egy nagyon szomorú emlékem is.

A korombéliek még biztos emlékeznek az alábbiakra. A II. világháború idején sok településről összeszedték a harangokat, hogy beolvasztva fegyvereket gyártsanak belőlük. Ezt a szörnyűséget a mi falunk sem kerülhette el. A közepes nagyságú harangot be kellett szolgáltatni…. Sosem feledem azt a jelenetet, amikor az isten dicsőségére felszentelt harangot kilökték a toronyból.

Hatalmas puffanással, megalázottan zuhant alá…

Mint egy lelőtt, szárnyaszegett angyal holtan terült el a földön..

A helyzet drámai volt… Az emberek ott álltak néma könnyhullatások közepette és tehetetlen fájdalmukban úgy búcsúztak tőle, mintha halottat temettek volna.

Kicsi voltam még, de már elég értelmes ahhoz, hogy pontosan átérezzem a tragédiát. Szüleimmel együtt én is ott szomorkodtam.

Fájt, hogy öldöklő eszközzé degradálják a harangunkat. Amikor elvitték a másik kettő, hosszasan búcsúztatta. A nagyharang búsan, bánatosan kondult, a lélekharang finom csengése pedig mintha csak egy halott lelkét siratná és kísérné fel-fel egészen az égig…

         Bizony hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a tragikus sorsú harang helyére új kerülhessen, de Isten segítségével és a falu népének áldozatvállalásával ma már újfent három harang ékesíti a nicki templom tornyát. Nagyon remélem, hogy hasonló a harangok sérelmére történő eset soha többé nem fog megismétlődni Nicken és sehol a világon.

Adja Isten, hogy így legyen!

                                      Juszkó Béláné szül. Molnár Éva

                                                       volt nicki lakos

 * * *

Visszaemlékezés a múltba
1941. szeptember 4-én születtem Nicken. Hárman voltunk testvérek, nővérem Gabriella és öcsém Elemér. Apám földműveléssel foglalkozott, 7 kh. földben gazdálkodott. Anyám háztartásbeli volt és szabadidejében besegített apámnak répa egyeléskor, kukorica kapáláskor, és a konyhakertben megtermelte a szükséges terményeket, amit nyáron és télen biztosított a főzéshez a család ellátására. Az akkori körülmények között szüleink szerényen, de annál nagyobb szeretettel neveltek bennünket. Pici korunkban már megismertették, megszerettették velünk az Isten házát, a templomot, ahova boldogan mentünk.
Első visszaemlékezésem 4 éves koromban a háborúhoz vezethető vissza. Apám az orosz bejövetel előtt a kertünkbe óvóhelyet ásott, aminek a neve „BUNKER” volt. Ez a földbe mélyen kiásva, tetején fagerendák rakva, kukorica kévékkel, és földdel vastagon betakarva.   Későbbiekben, szerencsére ennek hasznát vettük, mivel a bunkertől 10 m-re becsapódott egy gránát, ami fel is robbant. Mi ebből csak a nagy hangot és az azt követő fejünkre hulló földet észleltjük. Nagyon megijedtünk. Visszatérve, a bunker készítésekor megjelent egy német katona, aki fegyveresen már kísérte a Pócza Imre bácsit. Apámat is kényszerítette, hogy ásóval a kezében kövesse őt. Én akkor nagyon sírtam, de anyám érkezett és bevitt a lakásba. Apámék nem tudták még akkor, hogy hova mennek. Pár házzal arrébb, egy udvaron keresztül a déli utcasoron Krepffer Elek bácsiék előtt a járdán, az ablakok alatt állt egy harckocsi. A kapu bejárata mellett ásásra kényszerítették őket. A harckocsiból egy halottat helyeztek el a gödör mellett, de ekkor egy orosz felderítő repülő fölöttük körözött, a Rába irányába visszatért. Pár per múlva már számtalan gránát csapódott be a ház udvarára és a kertbe. A németek a halottjukat visszatették a járműbe és Vámoscsalád irányába eltávoztak. Apámék rohantak haza elmondani nekünk a történteket.
Az első 4 osztályt a Nicki Római Katolikus Iskolában végeztem Körmendy Ida tanító néni, Schvarcz György és Orth Rezső tanítóim, Tőke Péter plébános úr, a nevelőim, akikre boldogan, örömmel és nagy megelégedéssel emlékezek vissza. Akik megtanítottak bennünket a tiszteletre, a becsületre, a szeretetre. Első osztályos korunktól fogva beosztottak bennük ministrálásra, amire plussz pontot, illetve keresztet kaptunk és tíz jel után szorgalomjegyet, vagy szentképet. Nem fordult elő, hogy a vasárnapi 8 órai, illetve 10 órai szentmisét, a vasárnap délutáni litániát, a májusi litánia órákat, az adventi hajnali miséket elmulasztottuk volna. Szorgalmas, jó magaviseletű, jó tanuló voltam. Ezt a bizonyítványom tükrözi, valamint az 1948-ban kapott szorgalomjegyek és szentképek.
Tanulmányaimat Répcelakon folytattam. Oda gyalog jártunk. Az időjárás sem befolyásolt az átjutásban. Még a méteres hóban is elmentünk, így megedződtünk. Ebben az időben elkezdődtek az otthoni, valamint a mezei munkák is. Mivel öcsém továbbtanult, így én maradtam a szüleimmel. Mint gyerekek, játszani is szerettünk. Az úttesten összehúzott porbuckákból csináltunk kapufákat és már fociztunk is. Labdánk rongyból, és szüleink segítségével az állatokból kivakart szőrből készült.
A játékaink az alábbiak voltak: árokcicázás, hollózás, adj király katonát, bakugrás, hunyózás, sántikálás, húsvétkor pénzzel tojásba dobálás, szüleink által készített kis szekérhúzás, kerékpár abroncs tolása, rossz lábosba kavicsot raktunk majd azt húztuk. A májusfaállítás már-már hagyomány volt, ami a mai napig megmaradt. A lányok a disznóólakat kimeszelték, felfüggönyözték, vesszőből készült gyerekkocsiba babáikat tették, vagy ők beleültek és egymást húzogatták. A padlásról lekerültek a magas sarkú cipők, kalapok, ruhák, amiket a herkelyukon keresztüljuttattak ki a gyerekek a szülők tudta nélkül. A fürdés sem maradt el. A falu végén a tóban összefolyt az esővíz, és ott teknőkkel, padlókkal úszkáltunk.
Kisgyermekként mi is izgalommal vártuk a karácsonyt. Vajon mit hoz a Jézuska? A szerény körülmények ellenére azért mindig került a karácsonyfa alá ez-az, többek között kesztyű, nyaksál vagy sapka. Nagyon örültünk és boldogok voltunk. Ilyenkor köszönetként énekeltük a karácsonyi énekeket. Karácsonyfát kaptunk, később pedig megtudtuk, hogy a szüleink készítettek, úgy, hogy a bodzafába belefúrtak és abba helyezték el a fenyőágakat. A karácsonyfára pedig felkerült az aranypapírral bevont dió, alma és végül az égő gyertyák. Jó templomba járók voltunk. Mint már említettem a szüleink megszerettették velünk az Isten házát, mi pedig nagy örömmel mentünk.  Nem hiányozhattunk a reggel 6 órakor kezdődő hajnali misékről sem. Esténként pedig a Szent Család képe járta be a meleg otthonokat. Alig fértünk be egy-egy házba. Ott imádságok és énekek hangzottak el, melegség töltötte el az emberek szívét. A december 13-i Lucázásról sem feledkeztünk meg. A lányos házakba késő este szalmát szórtunk. Durvább esetben pedig vizet öntöttünk az ablakaikra és ezt pedig behintettük a cséplőgép alól kikerült pelyvával. Ezt a szalmát az asszonyok a tyúkok alá szórták, hogy jó tojók legyenek, az emberek pedig az istállóba a tehenek alá, hogy jó legyen a szaporulat. Az éjféli mise előtt pedig minden házat a faluba felkerestünk és a megszülető Kis Jézust köszöntöttük. Majd jöttek az István és János köszöntések. Voltak a regélések, korbácsolás, a három királyok járása. A gazdáknál az is szokás volt, hogy mivel a Kis Jézus a Betlehemi Istállóban született, éjfélkor megetették és megitatták állataikat jutalomként. Én is korán megtanultam az állatok gondozását, valamint a mezei munkák fortélyait. A földjeinket két jármos tehénnel műveltük. Kettős hasznuk volt, mivel még a család részére biztosították a tej, túró, aludttej szükségletet is. A tehenek be voltak tanítva szántásra, vetésre, boronálásra, hengerlésre stb. Irányításuk az alábbi szavakkal történt. Pld.: balról-jobbra: HIK, jobbról-balra HAJSZ, indulásnál NE, megállásnál: HÓ-HE. Vasár- és ünnepnapokon pedig a gazdák nem dolgoztak, és nem fogták be állataikat. A család közösen ünnepelt. Szentmiséken való részvétel, az ebédnél közös imádság, majd du. litánia.
Az aratás az egyik legkeményebb munka volt. A család összefogott, 3 személy volt az ideális az elvégzésére. Kaszás, marokszedő, kötélkészítő, kötöző, (aki kötőfával kötözött).
Mivel, hogy a földjeink végén ott voltak a folyók, (Kőris, Metcés, Gerap, Kisrába) alig vártuk, hogy végig érjünk a földön és lefürödhessük, lehűthessük magunkat. A kévébe kötött gabonát összehordtuk és keresztekbe raktuk, amit kepének neveztek. Egy kereszt 20 kévéből állt.
Takarolás: Általában 3 gazda összefogott és a gabonát hazaszállították a hosszúra állított, megszélesített szekereken. A háznál összerakták, asztagba rakták és várták a cséplőgépet.
Cséplés: A cséplőgép házról-házra járt. A Krepffer bácsi volt a gépész mester. A személyzete: kévehányók, kévevágó, etető, aki a gabonát a dobok közé engedte, zsákolók, szalmakazal rakók, valamint a törekes lányok voltak. Ellenőr is megjelent, aki a kicsépelt gabonát lemérlegelte és könyvelte. Ebből számolták ki a kötelező beszolgáltatást. A gazda pedig számvetést készített, a gabonájának egy részét elszállította a legközelebbi malomba és ott megőröltette. Az itt nyert liszt biztosította minden család részére az egész évi szükségletet. A finom házi kenyér, sütemények, stb készítéséhez. Ez a házi kenyér, mint „Krisztus szent teste” ha a földre esett, felkaptuk, megcsókoltuk és elfogyasztottuk. A gabona másik részét pedig betárolta az állatai részére. Ezt a gabonát hombárokba rakták, ami deszkából készült, és több helyen el lehetett választani. Innen ered a nickiekre valós mondás, hogy „El sem veszett meg sincs, mint a nicki emberszűre”! Ugyanis a szűr a hombár tetejére volt feltéve, ami onnan leesett és nem találták meg. Az állatoknak a téli etetéshez is biztosítani kellett a szükségletet. A nyáron rendre kaszált, megszárított lucerna, lóhere, fű biztosította ezt. A levágott kévébe kötött kukorica szára, a megtermelt takarmányrépa, a cukorgyártól nyert répaszelet, amit a cukorrépa csirájával a földbe vermelve tették el télire. Az árokháton a falunktól 3 km-re Schiller nevezetű nagygazda pedig betonból készült silógödörbe (ami több méter mély volt) hordta a beszecskázott silókukoricát, és egy 7 q-s szilaj ökörrel tapostatta. Egy csigán engedték le, pár nap múlva a munka elvégzését követően, mikor már a föld felszínére ért, levezették az állatot. Eközben ivóvizet és száraz takarmányt kapott. A családok úgy felkészültek a télre, hogy amikor több méteres hó esett és több napig sem tudtak még a faluból sem kimozdulni, akkor is megvolt a biztonságos megélhetési szükségletük. A kútból úgy húzták a vizet, hogy lépcsőfokokat képeztek ki és azon közlekedtek. A kisbíró pedig dobolás követően kihirdette, hogy minden háztól egy fő köteles megjelenni hóhányó lapáttal az út eltakarítására. A Nickieknek a „Mise” útig volt a feladatuk, ami Uraiújfalut és Vámoscsaládot köti össze. Az egyik évben akkora volt a hó, hogy állásról-állásra tudtuk csak eltávolítani az útról a havat. Volt olyan eset, hogy a beteget lovas szánkóval csak a földeken keresztül tudták a legközelebbi orvoshoz vinni.
Befejezésül szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik ebben a kis történetben szerepeltek, megtanítottak minden olyan hasznos dologra, aminek még a mai nap is hasznát veszem. Megneveltek bennünket a tisztességre, egymás iránti önzetlen segítségadásra, a munka szeretetére. Isten áldásával kívánok minden családnak erőt, egészséget, örömökben, szeretetben gazdag hosszú életet.                                                           
Biczó Pál nicki lakos
 * * *
 
              Múlt idők emlékei.
 
Azok közé a szerencsés emberek közé tartozom akik, elmondhatják magukról, hogy nagyon boldog gyermekkoruk volt.
Hat gyermekes család utolsó gyermekeként születtem Nicken az akkori Laki u. 140.-ben. / ma Petőfi S.u./
Leánytestvéreim közül Mária 4 hónapos korában meghalt. Bátyám már 22 éves, legfiatalabb nővérem pedig 12 éves volt.
Ebből a nagy korkülönbségből adódott az, hogy már nagyon korán kerestem a hozzám hasonló korú gyermekek társaságát.
Nem voltunk gazdagok, egyszerű körülmények között éltünk, de soha nem éreztem a szegénységet. Mindig elégnek éreztem azt amit kaptam.
Szüleimtől megkaptam a legnagyobb kincset a vallásos neveltetést, amelyet soha semmilyen körülmény nem tudott elvenni tőlem.
Szüleim parasztemberek lévén, két kezi munkával-mai szemmel hihetetlen, hogy fix havi kereset nélkül- hogy tudtak felnevelni iskoláztatni 5 gyermeket. Voltak családok ,akik még többet is.
Reggeltől estig a mezőn dolgoztak, de mégis volt idejük a gyermekeikkel foglalkozni. Emlékszem Apám sokat játszott velem. Társasjáték helyett maga rajzolt egy kartonlapra egy malomnak nevezett alakzatot, a játékfigurákat bab és kukorica helyettesítette, ezzel társasjátékoztunk.
Amikor kicsi voltam Ő volt a fodrász modellem, engedte, hogy frizurát csináljak neki, hajába masnikat kössek.
Télen a maga készített szánkóval, nagyokat szánkóztunk, hóembert építettünk. A megélhetést az önellátó gazdálkodás fedezte.
A tehenek nappal az igát húzták, ha kellett szántottak, boronáltak, vetettek, vagy húzták a szekeret, este pedig friss tejjel látták el a családot. Fejéskor már alig vártam, hogy Anyám a bögrémet tele töltse finom habos tejjel, és nagyokat nevettünk azon, hogy milyen bajuszom lett a habtól. A felesleges tejet a falu közepén álló tejcsarnokba vittük eladni.
A baromfiudvar ellátott bennünket hússal, tojással. Ha több volt a tojás, a falu végén élt egy házaspár a Biczó Aladár és felesége Gizi néni. Ők felvásárolták a tojást és ebből is némi készpénzhez lehetett jutni.
A tojás átvételénél nagyon óvatosak voltak.Minden tojást átvilágítottak, egy villanykörte volt vezetékre felfüggesztve és az elé tették a tojást, így világították át, és ezáltal meglátták, hogy friss-e.
A liba, kacsa tartást leegyszerűsítette, hogy a falu határában folyik a Kőris, és az állatok némi kiszoktatás után egyedül ballagtak a járdán, a vasúton át a folyóhoz, hogy egész nap ott lubickoljanak. Napközben vittünk nekik ennivalót, hívtuk őket, és mindig megismerték a hangunkat és jöttek ki enni a partra. Este pedig egyedül haza ballagtak.
 Nagyon szép volt az utcánk. A földes majd később köves út két oldalán hatalmas diófák álltak az út felett összehajolva. Nyáron árnyékot, ősszel termést adtak az embereknek. Májusban, amikor virágoztak, esténként megjelentek a cserebogarak, és mi gyerekek seprűvel kergettük őket. Gyufásdobozból kocsit készítettünk, és velük húzattuk. Versenyeztettük őket. A játékaink nagyon egyszerűek voltak. Mindig a természet adta lehetőségekből készítettük azokat. Húsvétkor piros tojásba pénzt dobáltunk.
Nyáron a dobozból készített baba házba bogáncsból szobabútort készítettünk, ágyat, fotelt, szekrényt, kis ruhadarabbal letakarva. A bogáncs a mai legót helyettesítette. Útifűből kis székeket fontunk.
A kertbe bábszínházat építettünk. Kukorica szárt ami kévékbe volt kötve
/ az állatok takarmányozására / egymásra raktuk, ruhával leterítettük, ez volt a paraván és a nézőtéren is a padok is ebből voltak. Az unokatestvérem meg babákkal, általunk készített bábokkal eljátszott egy-egy mesét. Mi kisebb gyerekek meg tágranyilt szemekkel néztük és hallgattuk az előadást.
Ősszel kukoricacsőből, és fosztásból babákat készítettünk. Különböző színű hajjal, volt szőke, vörös, barna, copfos baba.
A kukoricaszárból Apám hegedűt készített. A kézzel morzsolt kukorica torzsája helyettesítette a mai építőjátékot, abból építettünk várat, tornyot, házat. A kukorica torzsa nagyon jó tüzelő is volt, a konyhán lévő tűzhelyet /sparheltet / amit főzésre, sütésre, és egyben fűtésre is használtak. Nagyon hamar fel lehetett vele melegíteni a házat.
 A régi építészeti stílus szerint minden családi házba építettek kemencét.
Kéthetente reggel arra ébredtem, hogy ropog a tűz a kemencében, Anyám kenyérsütésre készült.
Alig vártam már, hogy megsüsse a maradékból a langallót, amit zsírozva, foghagymázva ettünk.
 Régen nem volt az időjárás ilyen kiszámíthatatlan, mint napjainkban.
Igazi tavasz, nyár, ősz, és tél volt. A gyermekkori tavaszt nekem a húsvét jelentette, amire mindig kaptam új tavaszi cipőt, fehér térdzoknit, később ballonkabátot, és először mindig a nagyszombati misére, körmenetre vehettem fel.
Húsvétkor szokás volt a keresztgyerekeknek csomagot adni, ami otthon festettpiros tojásból,és perecből ált.
 Nyáron nagyokat lehetett fürödni a Metszésben, a Kőrisben, de ma már vizet is alig lehet látni benne. Régen gyönyörű sárga liliomok, és kéknefelejcsek nyíltak a partján, kis halak úszkáltak a vízben. A nyár a parasztember számára nem volt ilyen felhőtlen. A tűző napon kora reggeltől végezték az aratást. Kézi kaszával vágták a férfiak a rendet, a nők meg sarlóval felszedték, és szalmából készített kötéllel kévébe kötötté a levágott gabonát.
A kévéket kepébe, a kepéket keresztbe rakták.
1 kereszt=20kéve=2 láb
A kévéket erre a célra készített lovas úgynevezett hosszú szekérre rakták, és haza vitték.A falu lakosaiból alakult cséplő brigád házról, házra járva cséplőgéppel végezték a cséplést /masinálást/
Mi gyerekek vittük a reggelit, ebédet, uzsonnát a családtagjainknak, akik a brigádban dolgoztak. Nagyon nehéz fárasztó munka volt.
A friss szalmából, az ágyakban lévő szalmazsákokat újra töltötték. Nagyon jókat lehetett rajta aludni. A szalmazsák volt a későbbi lószőr matrac elődje.
 Az őszhöz tartozó nagy esemény volt a kukoricafosztás.
A szomszédok, barátok jöttek össze egymásnak segíteni. Mi gyerekek a kupac tetején ültünk, és a lábunkkal rúgtuk le a kukoricát. Ezeken az estéken nagyon sok és izgalmas régi történet hangzott el. Ilyen közös munka volt még a tollfosztás. A munkák befejeztével úgynevezett áldomást tartottak tea, sütemény, fogyasztással.
 Nagyon kemény telek voltak.Emlékszem több alkalommal, minden faluból menni kellett a férfiaknak havat lapátolni a községet összekötő utakra, először a faluban azután Répcelakig, majd összefogva Vámoscsaládig. Hó fal között közlekedtek. Télen a disznóvágás is családi összejövetelnek számított. Anyámnak még két fiú testvére élt a faluban. Ők megbeszélték, hogy mikor kinél vágják le a disznót, és akkor az egész család összejött segíteni. Akkor még szalmával perzseltek.
Mi gyerekek nagyon vártuk már ezeket az összejöveteleket, mert az unokatestvérek ilyenkor jól szórakoztunk. Bőr foci hiányában a disznóhólyagot pumpáltuk fel, és azzal fociztunk. A lehúzott disznókörmöket az újunkra húztuk.
Akkor még élt az én gyönyörű, fehér göndör hajú, égszínkék szemű Nagymamám, aki hosszú, alsószoknyás, bő, fekete ruhát és kötényt viselt.Nem szerette, amikor a fiú unokatestvéreimmel játszás közben én is fütyültem, mert azt mondta,” ha a lányok fütyülnek ,az angyalok sírnak.”
 A barátságról és az iskolaévekről.
Már 5 éves korunktól kezdve a mai napig hárman, Horváth Julianna, Szabó Gizella és jómagam Csorba Erzsébet /Csöpi / testi, lelki jó barátnők vagyunk. Soha össze nem vesztünk, egy rossz szóval meg nem bántottuk egymást. Esténként együtt jártunk szentmisére, vasárnap délutánonként litániára. Litánia után a Vasútállomásra, mert abban az időben az is szórakozás volt, hogy vártuk a vonatot, a többi fiatallal együtt.
A falu Kastélyában mozi működött, vasárnap már alig vártuk a Jutkával, hogy megnézzünk egy jó filmet, a Giza nem szeretett moziba járni, de az előadás végén már az utcán várt bennünket.
Ekkor TV.még nem volt a faluban, csak az 1960.-as évek közepétől a tejcsarnok épületében volt egy üres helyiség, ahova a Községi Tanács vásárolt egy TV.-t. és ott állva néztük a műsort.
Az első rádiónk 1955.-ben volt.
 Az alsó tagozatos iskolát Nicken jártuk. Két teremből állt az iskola. Az egyikterembe az első és a harmadik osztály járt, a másikba pedig a második és a negyedik osztály.
Az én ” tanító bácsim” Scwarcz György görög katolikus tanító volt.
Nagyon szerettük. Nekünk , lányoknak minden csínytevésben a fiúk ellen,a segítségünkre volt. Szigorú, de következetes ember volt.
Délutánonként végigjárta a falut és figyelte, hogy tanulás helyett nem csavarognak e, a tanulói. Egyik alkalommal a barátnőmnél voltunk az udvaron, amikor szaladt a szomszéd fiú, hogy „ vigyázzatok , mert jön a tanító bácsi”.Gyorsan befutottunk egy lugasba és hangosan kórusba mondtuk az egyszer egyet, hogy hallja, hogy tanulunk. Meg is dicsért bennünket. Ha kellett egész délután is ott tartott bennünket az iskolában, ha valamit nem tudtunk, és addig gyakoroltatta, amíg meg nem tanultuk. Úgy mondták, hogy rabok voltunk.
Az osztályba a tábla fölé egy feszületet helyeztek el, de nagy bánatunkra 1956.-ban levetették és nem is engedték többé visszatenni.
A hittan oktatás az osztályban folyt. Hegedüs Vince Plébános Úr tartotta. Őt is nagyon szerettük. Névnapján, a paplak udvarán összegyűltek a hívek, és a gyerekek. Minden gyermeknél egy-egy cserép akkor divatos virág, primula vagy hortenzia volt. Mindenki egy verssel köszöntötte fel, és a virág átadásakor kezet csókolt neki. Közösen pedig elénekeltük „ Meghozád , szívünknek ünnepét ó egeknek áldott Istene…..”c. dalt.
Plébánosunk nagyon szigorúan megkövetelte a templomi rendet. A fiúk egy része ministrált, a lányok nem. Akkor még volt áldoztató rács és a mise alatt az alsó tagozatos gyerekek az áldoztató rács előtt, balról a fiúk, jobbról a lányok álltak. A felső tagozatosok a padok előtt álltak, a padba nem ülhetett gyermek. Ha valaki beszélgetett, vagy nevetgélt mise alatt a sekrestyés odament és fejbe verte. Senki szülő ezért nem volt felháborodva. Mindettől függetlenül szívesen jártunk templomba.
A felső tagozatot már Répcelakon jártuk. Buszjárat akkor még nem volt , gyalog vagy kerékpárral mentünk át. Ötödik osztályos koromban kaptam kerékpárt, de csak nyolcadikos koromban jártam át vele iskolába, mert inkább gyalogoltunk, mert addig is tudtunk egymással beszélgetni, és végig nevettük az utat.
Kedvenc tanulás utáni szórakozásunk volt a labdajáték, a ház falára ütögetve, vagy fejelés a házunk kapuja előtt, de csak est harangszóig, mert ha megszólalt a harang gyorsan elköszöntünk egymástól és szaladtunk haza, mert esti harangszóra haza kellett érni.
Gimnáziumi éveimet a Celldömölki Berzsenyi Dániel Gimnáziumban jártam. A bejárást nagyon egyszerűen meg lehetett oldani az akkor még közlekedő GYESEV vonattal. Mindig nagyon szívesen emlékszem vissza a gimnáziumban eltöltött évekre, osztálytársaimra,és nagyra becsült osztályfőnökünkre ,Léránt Ferencre, akinek Franciaország, és a francia nyelv iránti szeretetet köszönhetem.
A gimnáziumi éveimet azonban beárnyékolja egy kellemetlen élmény is.
1965 márciusában a nap úgy kezdődött, mint máskor, beértünk az iskolába, elkezdődött a tanítás, de az első óra után bemondta az iskola rádió, hogy aki a GYESEV-vel utazik, készüljön, mert haza kell menni a délelőtti vonattal. A Rába kilépett a medréből és több vonatot már nem lehet indítani.
Kimentünk az állomásra, csak a motorvonatot indították el, kocsikat nem. Már majdnem hazaértünk, amikor a Nick Műgát megállónál a motorvezető közölte, hogy tovább nem tud vinni bennünket, mert a megáradt Rába vize már átfolyt a vasúti töltésen. Egy másik nicki lánnyal és egy Szombathelyre igyekvő utassal úgy gondoltuk, hogy gyalog megpróbálunk tovább menni. Először a töltés szélén mentünk, de a víz már nagyon lemosta a kavicsot, így a talpfákon szaladtunk tovább. Nagyon kellett sietni, már közeledtünk a Vashídhoz , amikor hatalmas robajt hallottunk. A víz a hátunk mögött áttörte a vasúti töltést és nagy robajjal hömpölygött Répcelak felé, ahol óriási pusztítást végzett. Mivel Nick magasabban fekszik magát a falut elkerülte az árvíz, de a Rába utca,utolsó házáig eljutott, és a TSZ istállókban maradt állatokhoz csak csónakkal lehetett eljutni.
 Zárszóként:
Mindig szívesen gondolok vissza gyermek és ifjúkoromra, mert azok voltak az igazi szép idők, a későbbi  időszak már egy harcos múlt.
 
  Füle Lászlóné nicki lakos
* * *
 Gyermekkorom emlékei 
1948. március 24-én születtem Nicken, vallásos szülők második gyermekeként. Hárman vagyunk testvérek. Gyermekkoromban voltak szép, és kellemetlen időszakok pl.: 50-es évek. Alsó tagozatot a szomszédos iskolában jártam. Az osztályok, összevontak voltak 1. – 3. osztály, valamint a 2. és 4. osztály. Két tanítónőm volt. Az első osztályban Orbán Erzsébet tanított, aki nagyon vallásos volt, szerintem emiatt küldték el. A többi három évben Kernya Erzsébet tanítónő tanított.
 Közbe történt az 1956-os csillagverés az iskolában, 1 Ft-os Kossuth címert vettünk és emlékszem, hogy este felvonulás volt a faluban.
Szüleim földművesek lévén, beleneveltek a mezei munkába. Bátyámmal tavasztól őszig sokat voltunk kint a mezőn. Akkor még nem volt szemenkénti vetés, pl.: a répát szüleink előtt kézzel markoltuk ki, hogy könnyebben egyeljenek. Idehaza gépesített volt gazdaságunk, benzinmotor hajtotta a darálót, a szecskavágót és a morzsolót. Kukoricaszedés után ősszel esténként történt a fosztás a pajtában. Azért közben játékra is jutott időnk, futballozni és bújócskázni szoktunk. A búcsúkat is nagyon vártuk. Elmentünk rokonokhoz más falvakba és ők is jöttek hozzánk. Ilyenkor nagyobb süldővágás volt szombaton, feketén. Hűtő nem lévén a köves kútban hűtöttük az élelmet, húst, túrót, tejfölt.
Aratáskor fogadott aratók voltak, tízórait-uzsonnát ki kellett vinni utánuk a határba. Az aratás végeztével kepékből az udvarra került a gabona. És jött a masinálás. Az ötvenes években nehéz volt a parasztok élete. Jött a beszolgáltatás, járták a házakat a végrehajtók. Emlékszem ki volt írva a Tanácson, mivel nagyobb gazdaságunk volt, hogy mit kell vetni nekünk. 5000 öl kapást és kendert is kellett vetni. A répáért kapott 9 zsák cukorból 6 zsákkal, az engedéllyel vágott disznók zsírjából, a megtermelt búzából a meghatározott mennyiséget ki kellett vinni a vasútállomásra. Onnét vitték Budapestre. Bevételünk a felesleges tejből, tojásból az állatok szaporulatából, borjúk, malacok, tyúkokból volt.
Apám, anyám vallásos emberek lévén jó viszonyban voltak a lelkipásztorokkal. Többek között Tőke Péterrel és Hegedűs Vincével. Arról a faluban nem igen beszélnek, hogy Tőke Pétert is támadás érte az itteni plébánián, súlyosan bántalmazták. Apám kísérte el vonaton a pesti kórházba, ahol belehalt sérüléseibe. Emiatt apámat nem nézték jó szemmel az akkori rendszerben.
A felső tagozatot Répcelakon végeztem el. Sokszor jártunk gyalog az iskolába, de legtöbbször kerékpárral. Ha a házi feladatot elhanyagoltuk, eső esetén a templom előterében, vagy a faluvégén lévő híd betonján írtuk meg, kivéve, ha a lányokat nem tudtuk rábeszélni, hogy írják meg.
1959-ben megalakult a Tsz, akkor számolták fel a gazdaságunkat, ahol le kellett adni a két pár lovunkat, teheneket, növendékeket és a gazdasági felszerelést. Maradhatott 2 tehén, 4 növendék, mivel apám a bátyjával együtt gazdálkodott. A mezei munkák idején iskolából hazajövet, ki volt írva, pl: hol kapálnak, kijöhetsz, vagy takarítsd ki az állatok helyét.  A barátok szoktak segíteni, hogy hamarább végezzek és utána tudjunk játszani.
Apám 1960-ban elvégezte Pápán a traktoros iskolát. Először a Kenyeri gépállomáson, majd a Tsz-ben lett traktoros. A gépek utáni szeretetet onnét örököltem. 12 évesen már Hoffer traktorral tudtam egyedül szántani, igaz fölállva, két kézzel tudtam csak az eke madzagját meghúzni, hogy az eke felemelkedjen a föld végén. 8. osztályos koromban osztályfőnököm a téli időben rám bízta az autóját, hogy meleg vízzel feltöltsem és elindítsam. A lányok szidolozták a krómozott részeket, tisztították az ablakokat. Lopva meg is autóztattam őket. Felsőbb végzettségemet, autó-és mezőgépszerelő szakot Győrben végeztem el.
Végezetül csak azt mondhatom, hogy mindig jóleső érzéssel emlékszem vissza gyermekéveimre.
Nagy Elek nicki lakos 
* * * * *
Gizi néni emlékei
1922-ben születtem Árokháton, akkor mindenki csak így hívta. Kilenc lakás volt itt egy régi négyes konyha négy szobával, magtár, egy istálló és ólak a majorságnak. A legjobb az volt, mikor a Rábára mentünk fürdeni nagyon kellemes volt. A folyó partra kivitte a kavicsot, könnyen fürödtünk, a víz olyan jó meleg volt, a kavics igen kellemesen átmelegedett. Kilenc család lakott itt Szabó, Németh, Kiss, Horváth, Kusztor. Az épületek úgy voltak kialakítva, hogy egy folyosóról két lakás nyílt egy szoba, konyha és kamra. Hát fürdőszoba az nem volt, de ott volt a Rába. A majorban magtár is volt, több emeletes. Mikor fiatalok voltunk napszámba jártunk, az emeletre fel kellett menni, forgatni, vagy zsákokba merni, aztán úgy hordták le a legények. Meg úgy is volt, hogy tölcsért készítettek és csövön eresztették lejjebb, mert mindig mozgatni kellett, nehogy megdohosodjon.  Az istállóban csak ökör volt, más nem, ez az uradalom tulajdona volt. Nekünk tehenet tartani nem lehetett, talán a betegségek miatt. A tehenek és más jószágok a faluban voltak. A tejet minden reggel hozták, és az én édesanyám szokta elmérni. Disznója meg majorsága mindenkinek magának volt, de az uradalomnak nem itt volt.
Kút az csak egy volt a majorban, nagyon jó vize volt, innét hordtuk be a vizesvödörbe, innét itattuk az állatokat, és locsoltuk a kiskertet. Mindenkinek volt egy kis parcellája a lakások mögött. A Mária szobor a major bejárat mellett állt a falu fele nézett. A lakások jóval beljebb voltak, mondanám, úgy 200 méterre az úttól. Minden vasárnap begyalogoltunk a misére, csak néhány öreg maradt kint meg egy evangélikus család. Ők is jártak istentiszteletre, de ők később indultak.
A kenyeret magunk sütöttük. Meg volt határozva, hogy melyik nap ki használja a kemencét, ami a sütőkonyhában volt. Később építettek még egyet, a négyes konyhában. Az pedig azért lett készítve hogy a munkások oda kerültek, mert az uradalomban idénymunkások is dolgoztak, kapálók, aratók, akkor itt voltak elszállásolva. A nyári időben, amíg az aratás le nem bonyolódott azoknak is kellett sütni, hogy senki ne szenvedjen hátrányt, nekik minden másnap sütöttek. Azoknak is kellett sütni, akik egyénileg sütöttek, meg a munkásoknak is. Mert az úgy volt, hogy a Tölös majorba voltak állatok, de nagyon régen. Aztán a kiüresedett istállót rendbe szedték és ott laktak az idénymunkások, de akkor már színnek nevezték. Márciustól októberig laktak itt. Később kerültek árokhátra, ott már jobb körülmények közt voltak, ott már szobákban lakhattak. Azok voltak ám sokan, 25-26-an. Volt egy olyan régi négyes konyha, amelyikben nem lakott senki, abba lettek elszállásolva, abba csak ágyak, vagy inkább priccsek voltak. Minden sarokból nyílt egy szoba azért volt négyes a neve. Aztán minden szobába annyian, amennyin csak befértek. Mint már említettem itt volt a másik kemence. Régen, még az én létem előtt ez volt a közös konyha. Volt olyan időszak mikor családok, azt is kitöltötték, de mikor ez megüresedett oda szállásolták el az idénymunkásokat.  Meg volt a szerződésük ősszel, mikor lejárt elmentek haza, tavasszal lehetet rájuk számítani, ők is tudták, hogy igényt tart rájuk az uradalom tavasztól aztán ismét megjöttek. Ők, Zalából voltak, Letenye, Lenti és Lovászi környékéről. A munkavezető közülük került ki velük együtt jött. Ő toborozta őket, mindenkit ismert, csak a neki megfelelő embereket hozta. Mindegyik ismerte a másikat, nem idegenek laktak egybe. Egy helyről jöttek.
Nagyon sok cukorrépa, volt, hja, arról sokat tudok mesélni. A répát a cukorgyáriak vették meg a Schillertől. Cukorrépát úgy ültettek itt, hogy először a gazdaság megtermelte a magot. Tavasszal ültettünk kisrépát, ami előző éven olyan satnya lett. Levermelve tartották egész télen. Volt, hogy az egerek megrágták, pedig a szalmára, amivel be volt takarva még hamut is tettek, mert az egér azt nem szereti. Aztán, mikor megérett, kézzel leszedtük a szárát, kézzel elcsépeltük, tisztítottuk. Mag az annyi volt, hogy eladásra is került belőle. Innét vitték a cukorgyáriak és szortírozták a másik gazdaságokba. Aztán másik évben már abból ültettek. Kézzel szedtük, csíráztuk, majd szekereken a nicki állomásra szállították. Vagonba rakták innét szállították el Szentmiklósra, mert az volt az utolsó állomás. Eszterházán áttolatták a kocsikat, mert csak ott találkozott a két vonal, a kapuvári és a celli, majd Petőházára vitték. A vagonokból a répát vízzel mosatták ki, a sáros víz az Ikvába volt vezetve, mely úgy ment tovább, mint a sicc. Mikor kifogyott ellökték a vagont, és már tolták is a másikat. Cukrot kaptunk vissza, először amennyi járt a termés után kb.150 kg, majd mindenki vehetett. Megvolt, hogy mennyit kerestünk. Cukorral fizettek, aztán akinek kellett még vehetett is. Mi is, annyi cukrot kaptunk, hogy egy részét el is adtuk. Az időjárás sem volt egyforma, meg a termés sem volt mindig jó. Volt, hogy nem jött rá az idő, és csak annyi cukor lett, hogy magunknak épp csak kitartott.
Volt olyan is, amikor a cukorgyáriak megvették a Schillertől. Annak volt szakácsnéja meg egy szobalánya. A szakácsné a Bujtás Örzse néni volt, de egyben Ő volt a mindenes. Szentmiklósról került ide, mi gyerekek is csak Örzse néninek hívtuk, mert Szentmiklós környékén csak így nevezték a Böskéket. Ha valamire adakozni kellett, Ő mindenben segített. Nagyon, jóakaró, jó szándékú volt. Mindenből ki vette a részét. Nekünk is mindig szokott reszkírozni valamit, fagylaltot, csokoládét. Búcsúkor bort osztogattak a férfiaknak. Ő intézte az uradalom dolgait, mert a Schiller már egy olyan vén trotty volt, de azért szava mindenbe volt neki. Ha, szükség volt valamire, vagy valakire neki kellett szólni. A templomba is ki vette a részét, ha adakozni kellett.
A gyerekek, a faluba jártak iskolába. A Pető Károly felügyelő fiai, a Károly és az Ervin is velünk jártak be a faluba, mert a műgáti út, csak olyan mezei út volt, és ha sáros volt kénytelenek voltak az árokháti úton jönni. Ha szekér ment a faluba nagyon örültünk, nem kellett gyalogolnunk, ha felülhettünk. Ezt a 3 kiló méteres utat mindennap kétszer megtettük, télen is. De volt akkora hóesés, hogy nem tudtunk bemenni otthon kellett maradni.
A Tölösben két család lakott. A silógödrök már a cukorgyár idejében készültek, a régi időkben nem is ismerték a silót. Azok ott csináltak csalamádét, a törkőt csak földelték. Kettő silógödör árokháton is volt, onnét hordták be a faluba a silót. A tehenek és a disznók bent voltak a faluba. A silót nem is silónak, inkább csalamádénak nevezték, amibe csak kukorica, lóhere és lucerna került. A tehenek itt bent voltak, volt tejház is, az istállót lebontották, újfaluba épült belőle egy ház.
Itt a templom mellett volt egy nagy istálló, meg beljebb a vasút fele is volt egy. Volt itt minden kovácsműhely, bognár műhely, hát az uradalomba ezekre szükség volt. Voltak hidasok és itt voltak az uradalmi disznók is. A műhelyek folyamatosan üzembe voltak, és a tejházba gyűjtötték a tejet, és itt osztották szét, a felesleget vitték a sajtgyárba. Amikor iskolába mentünk és szerencsénk volt, annak ige örültünk, ha bejöhettünk szekéren. Ha nem volt más, télen otthon maradtunk. 3 osztály tanult egybe az 1.-3. és 4.-6. Nagyon vártuk az iskola végét, de ősszel, örömmel mentünk vissza. A Bazsai Lajos meg a Hanner Klára voltak a tanítóink. A kisiskola hátul volt, a nagyiskola a kocsma felől. Itt lakott a Kocsis és a felesége, aki a postamester volt. Az olyan nagyságos asszony volt, hogy ő volt a postás és a háziasszony. Mikor a Kocsis elkerült akkor került ide a Bazsai, és ők a kistanító lakásba laktak a kocsma mellett.
 Németh Lajosné nicki lakos
* * * * *
Régi idők emlékei
 Mikor a Tőke Péter ide került én öt éves voltam. Azokra az időkre még nem nagyon emlékszem, de tudom, hogy az első dolga volt, hogy megszervezte a Szívgárdát. A szívgárdisták a kisebb gyerekek voltak, még egyenruhánk is volt. Édesanyám varrta a ruhákat. Szép kék palástja volt mindegyikünknek. Aztán a templomba, meg a körmenetekre is ebbe mentünk.
A répcelaki Barthadeczkyné egyetlen leánya apáca volt Kenyeriben. Ő volt a főnöknő. 1940 januárjában egy másik kedves nővérrel eljöttek Nickre. Csuhé tanfolyamot tartottak. Fosztásból csináltunk, táskát, virágtartót, papucsot. Egész télen oda jártunk. A csarnoknak a hátsó termében voltunk. Reggel félnyolcra mentünk, este addig maradtunk, ameddig akartunk, jól éreztük magunkat. Ez alatt az idő alatt sokat tanultunk, háztartással kapcsolatos dolgokat, énekeket, és közben járt a kezünk. A kedves nővér meg a tisztelendő hölgy sokat beszélgettek, velünk, színdarabokat tanítottak, meg magyar táncot. Fontunk rokkával, varrni tanultunk, csupa hasznos dolgot csináltunk. Ez január végén volt. Február 2-án volt a fogadalom tétel, ekkor alakult meg a leánykör, heten vagy nyolcan voltunk, de utána egyre többen lettünk. Egyenruha is lett varratva, ünnepségekre és a szentmisékre ebbe mentünk. a vezetőnk a Barthadeczky Gizi néni volt.
Aztán még ez évben meghalt a Kocsis tanító, ő volt egyben a kántor is. A megüresedett állást az akkor már itt tanító, kántorvizsgával rendelkező Bazsai Lajos és a Kocsis  tanító fia a Gyuszi pályázta meg. A püspökségen kellettek jelentkezni. A Bazsainak kántorvizsgája is volt, azonban a helyiek a Kocsis Gyulát támogatták. A püspök úgy döntött, hogy egy harmadik személyt bíz meg a nicki iskola vezetésével, illetve a kántorizálással. Ort Rezső személyében, aki már 1938-óta Nicken lakott. Ő is és az akkori plébános Tőke Péter is részt vett az 1938-as Eucharisztikus világkongresszus rendezvényein. Nickről a következő fiatalokat vitték magukkal: Keszei Antal, Kondor István, Szathmári Ferenc, Dénes Ernő, Titkovics Ernő. A Tőke Péter olyan aranyos pap volt, az ifjúságér mindent meg tett, az összes színházi előadásra eljött, a fiatalokat mindenben támogatta.
A Bazsai Lajos Keszthelyre került. Az alsó tagozatosokat ettől kezdve a Répceszemerei származású Körmendi Ida tanította, 1948-ig. Ő lett a KALÁSZ vezetője. ezért neki 1948-ban el ellett menni. Kovács Sándor volt a püspök megüzente neki, hogy amilyen gyorsan csak tud, hagyja el az országot. Ő Ausztriába ment rokonaihoz, édesanyja osztrák származású volt, úgy gondoltuk, hogy csak ellátogatott hozzá. Ekkor került ide Sárvárról az Orbán Erzsébet. Aztán mikor sok-sok évvel később haza jöhetett, üzent Szemeréből, hogy látogassam meg. Ekkor mesélte el, hogy tulajdonképpen a püspök atya üzent neki, mert a KALÁSZ vezetőit, mind lefogták és kihallgatták.
A háborúig az egyesület mindenbe részt vett, hittanversenyekre is jártunk. Háború után a Plébános úr kihirdette, aki igazi magyarnak és katolikusnak érzi, magát az jelentkezzen a KALÁSZ-ba. A templomban lévő zászló a KALÁSZ megyei hittanversenyének a vándorzászlaja. 1948-ban Zalaegerszegen, Nagyboldogasszony napján vettük át. A misén Mindszenti bíboros úr adta át nekünk, mint a hittanverseny győzteseinek. Nem sokkal előtte, áldozócsütörtökön volt a hittanvizsga, Nicken. Mesterházáról a lelkigyakorlatos ház vezetője, a vámoscsaládi Király plébános és még a megyéről is volt valaki, akik vizsgáztattak bennünket. Utána Celldömölkre, a megyei versenyre ketten mentünk. A Horváth Ilonka és én. A templom mögött volt egy szabadtéri oltár ott volt aznap a mise és az ünnepség a verseny után. Itt jelezték, hogy mi nyertük a megyei versenyt, Zalaegerszegre kell a vándorzászlóért menni, ami 1948 után itt maradt nálunk, a hittanversenyeket betiltották. A zászlót szerettük volna a körmenetekre kivinni, azonban a Plébános úr azt mondta, hogy sajnos nem lehet, mert a KALÁSZ jelvény van rajta. Ekkor varrtam rá egy fehér sárga takarót, és ezután a zászlót minden körmenetre kivittük. Az időjárás nagyon megviselte, 1990-ben lett felújítva, de a képek az eredetiek kerültek rá vissza. A Körmendi Ida betanított egy Fatimai jelenetet, amit a kastélyból kialakított kultúrházban adtuk elő. Ő nagyon szigorú volt, mégis nagyon szerettük, sokat tanultunk tőle. Mikor elkerült innét, magunk kezdtük a színdarabokat betanulni, és minden évben tartottunk előadást Az előadásokat a nagy iskolában tartottuk. Mikor előadás volt pénteken tanítás után a fiúk berendezték a termet, a faluból összehordták a székeket. Máshol nem volt hely, ekkor a kultúrházba nem mehettünk.
A lányok minden körmeneten egyenruhában felsorakoztak az Oltáriszentség után. Nagyon összetartó közösség volt. Szeptemberben minden évben Mária neve napja után vasárnap délután kimentünk az Árokháti Máriához. A szobor a harcokban megsérült, sokáig nem is volt felállítva, aztán egyszer csak valaki visszahelyezte.
Mikor betiltották az egyesületet Gallenék meg engedték, hogy ami a Sándoré lett nagyszoba, azt használjuk, mert akkor már sem a csarnokba, sem az iskolába, sem a kultúrba nem mehettünk. A Plébános úr kihirdette, hogy december 8-ára szeretettel hívja a híveket, Gallenékhez, (ahol most Garabék laknak), itt volt gyűlésünk. Azt szerette volna, hogy a falubeliek megnézhessék a csoport működését, mert mint egyházközségi leánycsoport működhettünk volna. Erre a napra virradó éjszakán verték meg. Napokkal előtte készültünk a bemutatkozásra, kicsit izgultunk, hogy a sok nép előtt kell a gyűlést megtartani, de hiába. Hajnalban mentünk a templomba, a reggeli misére, sokáig vártunk és csodálkoztunk, hogy nincs a Plébános úr. Rózsafüzért imádkoztuk. Később jött Vámoscsaládról a Király plébános és mondta, hogy mi a helyzet, mi történt. Szombathelyre került a kórházban. Mikor felépült, azt mondta egy kis időre hagyjátok abba, ne lássák az egyesületet, mert figyelnek benneteket. De a Szent Család, járást folytattuk. Ez senkinek sem tűnt fel, mert mindig más-más családhoz mentünk. Mindennap más-más helyre, így követhetetlen volt. Aztán szép lassan egyre kevesebben lettünk, majd végül ez a szép szokás, feledésbe merült. Miután Szabó János ide került, egyszer meglátta képeket és kérdezte tőlem, maguknak ilyen is van, miért nem használják? Majd, ez már 1990 körül volt, a kanonok úr kihirdette, hogy szállást keres a Szent Család, aki befogadja, nálam jelentkezzen, így aztán néhány évig ismét folytatódott a Szent Család járás.
Szentségimádáskor a környékbeli plébánosok mind itt voltak. Reggeli mise után szentség kitétel volt, majd egésznap imaórákat tartottunk, be volt osztva, mikor melyik utca, melyik egyesület szentórája következik. Utána a plébánián voltak vendégül látva a vendégpapok.
A Rózsafüzértársulat a Margit néni idejében alakult, de 1948 után meg kellett szüntetni. A Szabó Margit néni öreglány volt. A Tulok Rozi néninél lakott Ő úgy kerül ide Nickre. Néma volt. Valamikor még a harcok előtt gyalog elzarándokolt Lourdesba. Ott szólalt meg, az első szava az volt, hogy „Ave Mária!” Ezt a két szót később is nagyon furcsán mondta ki, de érthetően. Mikor megjött tudott érthetően beszélni, kicsit furcsán, de minden mise előtt félórával ott volt a templomban és imádkozta a rózsafűzért. A kis fakeresztet, amelyiknek a Horváth János bácsi készített nyelet, hogy körmeneteken jól láthatóan tudjuk vinni, akkor hozta magával, és azt mondta: ez Szentföldről való kereszt, hazasegítette Luordesből, és a templomnak adja.
Egyszer az történt, még a háború előtt, hogy mikor bejött hozzánk a leánykör foglakozására (mert közbe be szokott nézni hozzánk beszélgetni), épp egy nótát énekeltünk, és talán táncoltunk is. Hát fiatal lányok voltunk. Ránk szólt: nem szégyellitek magatokat a kedves nővér előtt ilyet énekelni? Mire a kedves nővér azt mondta neki: Ó Margit néni mi is szoktunk ám világi énekeket énekelni, mi sem csak imádkozunk, meg szenteset éneklünk. Nagyot nézett, és azt mondta: Jaaaa, akkor énekeljétek el az én nótámat is! Az volt a nótája, hogy Ezt a kerek erdőt járom én. Hát el kellettük énekelni. Utána néhány hónap múlva meghalt. Olyan szárazság volt, hogy nem volt virág, a koszorúkötők nem is raktak a koszorúba virágot, én kötöttem neki gombvirágból egy virág koszorút és a Barthadeczky Gizi néni azt rakta a keresztjére. Ha valakinek elszakadt a rózsafűzére hozzá vitték, és ő megjavította. A Rozi néni, akinél lakott, Ő is nagyon örült ennek, mert télen rengeteg ennivalót össze hordtak neki az emberek, húst, kolbászt, zsírt. Ha valaki kenyeret sütött, biztos, hogy készített egy kis cipót és vitte a Margit néninek, aki a háziaknak adta. A temetőben a Tőke Péter sírja előtt fekszik. Ő kezdeményezte a Szent Családjárást, de akkor a faluban minden család befogadta ezért volt szükséges, hogy több kép legyen, hogy mindenkihez eljusson. Mikor meghalt a Kondor Istvánné szervezte. Aztán később már csak kilenc család hoz mentünk ekkor már én szerveztem. Aztán mikor a kanonok úr ide került, egy képet elvitt Répcelakra egyet meg Vámoscsaládra.
Tőke Péter egy arany pap volt, a mi lakodalmunkban volt utoljára ott. Nagyon szeretett az emberek között lenni, beszélgetni velük megismerni a napi problémáikat, és segíteni rajtuk úgy, hogy ne vegyék észre. Szóval a Kocsis tanító éjfélkor hazakísérte. A Kocsis tanító otthon bement a lakásba, Ő megvárta és jött vissza a lakodalomba.
Minden évben megtartották a Jézus Szíve körmenetet, a tűzoltók, mint valamiféle testőrök egyenruhában kétoldalt kísérték az Oltáriszentséget, amit a plébános úr vitt az umbella alatt. A rendezvényeket a háború előtt is be kellett jelenteni. Akár színdarab, akár szüreti mulatság, akár körmenet volt. Mindig ki kellett jelölni két rendezőt. Ezt a tűzoltók közül jelölték ki, ők vigyáztak a rendre, forgalom akkor még nem volt az utcán, a falubeliek meg mind ott voltak a körmeneten. A színdarabokat farsangban, húsvétkor, pünkösdkor és Katalin bálkor adtuk elő. Aztán a háború után már ritkultak az alkalmak. Répcelakra is át szoktunk menni, mert ott semmilyen ifjúsági egyesület sem volt. Nagyon örültek az előadásainknak, sőt a laki gyerekek is szívesen jöttek hozzánk színdarabot játszani. Én mindig azt mondtam, hogy egy faluban egy közösségre mindig szükség van, hisz úgy szerettek bennünket az öregek, hogy azt el sem lehet mondai. Ha valamit rendeztünk, nagyon örültek neki mindig eljöttek megnézni bennünket.
Celldömölkre a gazdasági iskolába vonattal jártunk, mindennap, reggeltől estig volt a tanítás. Így csak hétvégeken, ha nem volt más munka tudtunk készülni a színdarabokra, és az egyéb programokra. Egyszer itt tartották a leánykörök találkozóját. Egész héten esett az eső úgy volt a tervezve hogy tábori mise lesz, aztán mikor mentünk a templomba a Plébános Úr  mondta: aztán hogy hogyan tudtok imádkozni, most megmutathatjátok, hogy vasárnapra lesz e eső vagy sem. A csoportokat az iskolában fogadtuk. Az iskola egy nagyon szép kis épület volt a falu egyik legszebb épülete. A plébániához tartozott. Ezen a napon sok vidéki lánykör jött. Ebédre a falubeli lányok elhívták haza a vendégeket, házaknál ebédeztek. Ez mind-mind meg volt szervezve, nem is tudom, hogyan lehetett ezt megoldani. Délutánra aztán nagyon jó idő lett. A plébános úr előzőleg úgy hirdette, hogy ha jó idő lesz, csak egy misét mond. Aznap kint a templom mellett volt tábori mise lesz.
A Kőris parton, ahogy megyünk a Gálos-gerap fele ott állt a Kocányi kereszt. Mikor a téesz megalakult a Kőris hidat megszélesítették, a keresztet ledöntötték. A Szekeres Dénes bácsi meg a Nagy Jóska bácsi a plébániára hozták be. Az Östör keresztet az Oroszok döntötték le, sajnálom is hogy még nincs felállítva.(Ez a kereszt egy magánszemélynek köszönhetően az óta már régi fényében ismét áll.) A Fehér keresztet mindig szépen gondozták. Egy francia kapitány emlékére állítatták. Ahol mi laktunk, az első részben laktak a Szabó Pistáék. Arra a kereszt fele volt a földjük, naponta elmentek előtte, arra jártak. Az unokájukat ők nevelték, sokszor elvitték magukkal a mezőre. Mikor mentek el a kereszt előtt, mellé mindig oda csempészett egy kis cukrot, vagy csokoládét.  A gyerek meg örült, hogy mindig talál valamit a kereszt tövében, szinte kereste. És így tanulta meg, hogy amit kap Istennek is meg kell köszönni. Ilyen egyszerű módszerrel 4-5 évesen már tudta.
Mikor jöttünk haza az iskolából, (kettesével jöttünk haza), a Nepomuki szobornál mindig köszönni kellett, ami a kastély falába volt beépítve. A kastély a Schilleré volt.  Hát Ő zsidó származású volt, és a háború előtt eladta a birtokát a Petőházi Cukorgyárnak, mert megtudta, hogy el fogják venni tőle a vagyonát. Nagyon rendes kis ember volt a tűzoltóknak ő volt a védnöke. A tűzoltók minden vasárnap délelőtt gyakorlatoztak Ő kiállt a gangra, mikor meglátták, már mondták is egymás közt, „ma még iszunk”. A gyakorlat befejeztével édesapám sorba állította a tűzoltókat, és mint a katonák díszmenetet vertek végig a kastély előtt. Akkoriban ez a tiszteletadás természetes volt, aki kapta tudta értékelni, szívesen fogadta. Ő beintette őket és mindenkinek adott egy pohár bort. Pontosabban a Bujtás Örzse néni, mert Ő volt a házvezetőnője. Mikor bejöttek az oroszok egy darabig gazdálkodtak még a Petőháziak, aztán később szétbontották az istállókat. A plébánia kertje mellett volt az uradalmi kertészet, a plébánia földjei, a Kőris mellett voltak, meg a faluvégen az Östör keresztig. Az mind a plébániáé volt. A tanító földje, a kántor földje, a sekrestyés földje, az egyházközség földjei. Ezek mind illetmény földek voltak. Később a földek már bérbe voltak adva, a bérleti díjból fedezték a kiadásokat. Ezek a földek a kárpótláskor úsztak el. Nagy terület volt, a Kőristől a Rábára vezető gyalogútig, meg a túlsó fele a Fehér keresztig.
Keszei Antalné nicki lakos
* * * * *
Visszaemlékezés az elmúlt 100-évre.  
                                         
1900-as évek eleje: A  rendezett kis falu közepén áll gyönyörű temploma, amit Niczky Lázár építetett. Három falu temploma volt sokáig. Répcelak, Csánig római katolikus hívei is ide jártak szentmisére. A falu lakói legtöbbje földműveléssel foglalkozott. A legnagyobb munkalehetőséget a Siller nevű uraság adta a népnek. Ő is itt lakott a falu közepén levő kastélyban, szemközt vele volt a major, ahol a cselédek laktak. Mellettük voltak istállók, gazdasági épületek, kovácsműhely, és a végén takaros kertészkert volt.
A falu határában úgynevezett „árokhát” nevű major volt, ahol szintén cselédházak, gazdasági épületek voltak. A major előtt az uraság földjén még ma is látható Szűz Mária szobor áll. Az idős emberek, akik már nem tudták megtenni a pár kilométert a templomig, ott imádkoztak Istenhez.
A falu gazdag folyókban, Kőris, Metszés, Rába folyó, az utóbbinak híres műgátja van. Úgy halottam mindig, hogy Európában ilyen kevés van. Ott mai napig van munkalehetőség. A faluban akkortájt volt cipész, szabó, kovács.
A Hangya Szövetkezet üzemeltette a boltot, a kocsmát. Varga József vegyeskereskedő volt, később Fekete József is.
Nagy Bélának kocsmája volt. Volt pár nagyobb gazda is, akik szintén munkát adtak a falu lakóinak. A munkát lovakkal, ökrökkel végezték, sokan bérletes földben gazdálkodtak, sokan teheneket fogtak igába.
A határ mindig szép volt, régen nem volt elhanyagolt föld, hisz abból élt a nép. Még az árkok is gondozottak voltak, mert kellett a takarmány az állatoknak.
Az emberek esténként az utcán üldögéltek, beszélgettek, az emberi kapcsolat, élő volt.
Nagy családok voltak, sok helyen volt 9 gyermek, és azok mind fel is nőttek. Nem emlékszem arra, hogy munkanélküli lett volna a faluban.
A 30-as években volt egy bácsi, Cseh bácsinak hívta mindenki, már idős volt, nem volt családja, de rokona se. A község látta el, lakást is kapott.
A falun keresztül ment a vonat, Sopron és Celldömölk között közlekedett. Az nagy segítség volt a falunak, de 1977-ben megszűnt a vasút.
Siller uraság idős korában eladta az egész birtokát, a petőházi és a nagycenki cukorgyár vásárolta meg. Minden maradt a régiben, egy intéző irányította a gazdaságot egészen 1945-ig. Az intéző és az uraság kocsin járt, amit parádés kocsis vezetett.
Volt egy cigány család is 3 fiuk volt. Horváth György, Pál, és István. Ők is megnősültek családjuk is volt. A faluvégi kavicsgödör partján maguk építettek kis vályogházat, az asszonyok koldultak, így szerezték a megélhetést, mivel a férfiak nem dolgoztak. 1945-ben ők elköltöztek.
A falut bíró vezette, a répcelaki jegyzőséghez tartozott, az alkalmazott kisbíró dobbal adta tudtára a falunak a tudnivalókat. Postahivatal is volt, a küldeményeket a vonat hordta- vitte.
Plébánia volt és van ma is. Az elődök közül páran itt nyugszanak a Nick-i temetőben, sírjukat a fiatalság tartja rendben.
Egyházi iskola volt 2 osztályban, illetve a tantermekben 6 osztály tanult, 2 tanító nevelésével.
A lányokat, tanítók vezetésével a Leánykör, a fiukat a Kalot tartotta egybe. Szép volt ez a két egyesület, sok színdarabot és megemlékezéseket adtak elő pl. március 15-e.
A falu mindig takaros volt, még az úttest is el volt söpörve minden szombaton. Így készült a nép a szép vasárnapra.
Az elmúlt 100 év első fele átélt két háborút sajnos emberi áldozatokkal.
 A második háború végig vonult hazánk területén, a menekülősereg maga után sok értéket felrobbantott, a műgáti híd túlsó végét is, eredeti formájában az óta újra építették. Jöttek a repülők, bombáztak, szörnyű volt. Nick szerencsére ebből nem kapott, 2 ház égett le, de nem bombázás miatt.
1945-ben változott a falu. Az urasági földeket szétosztották a népnek. Szegény volt az ország, így a falun élő nép is, a városi is, éhezett. Idő kellett, hogy a falu talpra álljon. Az igények is változtak, az iskolákat államosították, az elemi iskolából általános iskola lett, 8 osztályos. Elkezdődött a felsőbb iskolai tanulás nálunk is, vagy szakmát tanultak, vagy gimnáziumba jártak a gyerekek.
Kezdtek a gyárak épülni, iparosodott az ország, így az emberek el tudtak helyezkedni. Aztán jött a TSZ toborzás egybe terelték a földeket. 1959-ben Nicken is létre jött a termelőszövetkezet.
Nagyobb gazdák földjét államosították, aki akart dolgozhatott, sokan megcsinálták a szerencséjüket, ki így ki úgy. A későbbieket már mindenki ismeri.
Bízzunk Magyarország felvirágzásában, ennek az országnak élni kell. Szent István a Szűzanyának ajánlotta, aki nem hagy el bennünk.
 
 
özv .Patyi Zoltánné
Nicken születtem, és itt is élek.
 
*****
Visszaemlékezéseim!
„AMI FONTOS VOLT ÉS AZ IS MARADT!”
Mire valók az emlékek?
Sokat gondolkodtam, hogy mire valók az emlékek? Azt hiszem, amióta az ember gondolkozik, emlékezik is. Az emlékek arra valók, hogy összegyűjtögesse őket az ember, elmesélje – elmondja másoknak is. Talán okulásul, talán csak azért, mert emlékezni jó. Nem árt, ha tudják a mai gyerekek, hogyan éltek a régiek pár évtizeddel ezelőtt.
Régen azt olvastam egy nagyon okos embertől, hogy egy népnek, egy nemzetnek, egy településnek, egy falunak a múltja sohasem mögötte van, hanem alatta. Szép ez a mondás, mert ha mögöttünk lenne, bízvást lehagyhatnánk előrehaladva. De ha alattunk van, akkor igazán érdemes vigyázni rá, hiszen azon állunk, azon létezünk. Mi lesz, ha kihullik alólunk az, amin meg kell vetni lábunkat?
Gyermekéveim emlékéről, régi elfelejtett ízekről szól ez az írás.
Nem tudom, mást is ilyen erősen fogja, szorítja-e szülőföldjének emléke? Engem nagyon. A nicki határ, a házak, a fák, a dűlőutak, a bokrok, a csendesen patakzó Kőris vize olyan közel volt és van hozzám, hogy csak a kezemet kellett kinyújtani, s megérinthettem mindent. Érzem a friss tavaszi mezők leheletét, a kertészkert melegét, a nyers uborka illatát, a szélesen örvénylő Rába vízét, a kovácsműhelyből áradó égett szaru illatát, a bognár műhelyből terjedő friss fa illatát, mint hajdan.
Nick község az északi féltekén az északi szélesség 47 28’ és a keleti hosszúság 17 01’ –án fekszik, a Rába folyó mellett, annak bal partján található. Ide születtem a múlt század közepén, ahonnan kis időre mindig elutaztam, de mindig örömmel tértem vissza.
„Elutazni, megint, ismét, újra, ráakadni mindig valami újra, sosem látott csodálatosra, s legyinteni a megszokottra. Mert a világ minden oldalról más, metafora és vallomás. Nem játszható el a száraz homokban, sem fejben, amit látsz, a szívben érezhető a legjobban, vagy amire felróják, ha valamit kihagytál. Elutazni és visszajönni kamatostul s elfogyasztani a feltárt örömöt azután.” Rozvány György, mintha rólam írta volna.
Édesanyám Gazdag Mária már 14 éves korában - rokoni segítséggel - Pesten szolgált, pedig tanulni szeretett volna, tanítói pálya nagyon vonzotta, de nagyanyám sokat betegeskedett és szükség volt az Ő jövedelmére. Zongorázni szeretett volna, de csak nagy álom maradt. Nagyon jól meg tanult főzni, olyan ételeket is, amit itthon még nem is látott. A front közeledtével haza jött Pestről, majd a háború után ismét szakácsnőként dolgozott 1948.-ig ott.
A háborúban megsérült a híres NICKI Műgát. Helyreállításában Édesapám Vodenicsár János és testvére ácsként dolgozott, a Fejér megyei Gárdonyból. Édesanyám és még mások is ki voltak vezényelve a faluból, hogy az építkezésen dolgozók ellátását biztosítsák. A szegényes lehetőségekből jó ételek készültek, s Édesapám itt maradt, bízva a házasságban. Jól gondolta!
1949. október 9.-én TŐKE PÉTER plébános úr stólájával örökre összekötötte kezüket, bízva abban, hogy jóban és rosszban, egészségben és betegségben kitartanak egymás mellet, gyerekeikkel.
Szüleim életüket albérletben kezdték, nagyszüleim szomszédjában a Gats Miklós bácsiéknál, akik kulákok voltak, s inkább nekünk adták ki az egyik szobát, minthogy idegent telepítsenek be. Háború után megindult építkezések miatt szinte mindig távol volt Édesapám, éppen DUNA PENTELÉN építette az új várost – Dunaújvárost – mikor megszülettem. Másfél éves koromban derült ki, hogy csípőficamom van. Akkor még máshol nem volt ilyen vizsgálat csak Pesten, ahol egyszerre gipszet kaptam. 9 hónapot egy erre a célra készített székben töltöttem. Nagyon sokszor kikötve egy hatalmas gesztenyefa törzséhez, mert mindig ugráltam a székben, ami feldőlt és összetörött a gipsz, s Édesanyám cipelhetett Pestre. Akkoriban nem volt ám összecsukható babakocsi és autó sem. Nagyon köszönöm most is Édesanyámnak ezt a nagy feladatot, hogy mindent megtett azért, hogy én meggyógyuljak. Hála Isten sikerült! Az a szék, ami bajt okozott, a faluban még nagyon sok hasonló sorsú gyereknek és a szülőnek adott megnyugvást, gyógyulást.  Testvérem Ági 3 évvel később született. 1954-55.-ben szüleim építkezésbe kezdtek és kiköltöztünk a Petőfi telepre. Ez egy teljesen új utca, a jelenlegi Rába utca. Minden házba fiatal szülők és gyerekek költöztek, s nagyon jó barátságok szövődtek itt illetve a Kőris parton.
Édesapámat gyerekkorunkban sokat hiányoltuk, Ő ugyanis építette a szocializmus házait, gyárait, kórházait és iskoláit: Ajkán, Celldömölkön, Szombathelyen, Kőszegen, Répcelakon stb. Édesanyám ez alatt kapálását vállalt, s vitt bennünket a földre, ahol leterített egy pokrócot s mi játszottunk.
Áldott emlékű szüleim már akkor tudták, hogy gyereknek gyerek a barátja, társa. Óvodába jártunk, ahol Ágnes néni nagyon finomakat főzött, Németh Margit, Molnár Inci, Szalay Mari pedig sok mindenre megtanított bennünket. Persze nem mindenki szeretett oviba járni akkor, mint ahogy most sem. Alváskor nagyon sokan hazaszöktek a Kastélyból, ahol az óvoda működött.
1956.-ban kezdtem az általános iskolát egy csodálatos tanító nénivel, akit akkor Kernya Erzsébetnek hívtak. Osztott osztályban a harmadikosokkal.
Lecke, órarend, kötelesség! Ó mennyivel több! Tudom. Emlékezem az első órára, hová legfiatalabbként kerültem, hisz 5 napja töltöttem be a 6. életévemet.
Első bámulás a betűkre, számokra. Fekete nagy tábla ablakot nyitott a tudományra, világra, bár nem a legjobban láttam, mikor is kiderült, hogy szemüvegre van szükségem. Zöld-fekete mintás keménypapírból készült tokban mindig otthon hagytam a szemüvegemet, amit édesanyám rendre utánam hozott, hogy jól lássak. Nem szerettem a szemüveget, de ennyi év után még most sem szeretem.
Egyszeregy. Ének.
Színjátszás!
Első szerelmek!
Emlékeimet biztos megszépíti az idő, mert benne nincs lecke, órarend, kötelesség! Mert az iskola ceruzánál több, s amivel több az többnyire az öröm.
Az iskola mellett, egy falu vallásos életének központja a templom, ahol az előttünk élt nemzedékek és a mi életünk fontos eseményei zajlottak: így a keresztelő, elsőáldozás, bérmálás, házasságkötések, temetési gyászmisék, búcsúk, zarándoklatok és körmenetek. „Templom az Isten háza” szokták mondani nagyszüleim, akik szintén a szüleiktől tanulták és gyakorolták, hogy ha elmentek mellette, előtte a férfiak kalapot emeltek és keresztvetéssel, köszöntéssel tisztelegtek, az asszonyok is ugyanezt tették, csak kalaplevétel nélkül.
Múlt század közepéig az asszonyok szinte mindig otthon szültek, s utána egy héttel már meg is tartották a született gyermek keresztelőjét. Ennek praktikus oka is volt: ugyanis a szülőanya addig nem közlekedhetett a faluban, mert első útja mindig a templomba kellett, hogy vezessen, hisz tisztátalan volt addig. A templomba a sekrestye részen léphetett be.
Hittant Hegedüs Vince plébános úr tartotta délután, szerettük, érdekesen beszélt a tananyagról. Készültünk az elsőáldozásra, amikor is a Plébánián kaptunk finom kalácsot és kakaót, Mária és Etelka néni készítésében. Szalvéta gyűjteményünket is az Ő segítségükkel tudtuk bővíteni és cserélni. Abban az időben gyerekek nem ülhettek a padba, a vasárnapi kismisén sem. Áldoztató rács előtt jobb oldalon a lányok, balról a fiúk álltak. Áldozás előtt 3 órával nem lehetett enni, nagyon sokszor kidőltünk a sorból. Nagy öröm a mostani gyerekeknek, hogy ez az idő már csak egy óra.
Csak a fiuk ministrálhattak, lányok nem, s mi ezt nagyon sérelmesnek találtuk. Kitüntetés volt az, ha kántorunknak, Németh Erzsébetnek fujtathattunk, az orgona használatkor. Az orgonánk akkor még nem volt villamosítva, használatakor levegő bepumpálására volt szükség. A mai gyerekek ezt már nem is tudják mi.
Gyermekkoromban nagy-nagy igyekezettel készültünk plébánosunk névnapi köszöntésére, április 5.-e VINCE napra. Plébánia kis teraszán állva fogadta az egész falu gyerekseregének köszöntő verseit és virágait.
Elsőáldozás után folyamatosan készültünk a bérmálásra, hisz akkor már egy kicsit felnőttek szerettünk volna lenni. Vártuk, hogy milyen ajándékot kapunk, ki lesz a bérmaszülő illetve Szombathelyről ki bérmál bennünket? Nagyon fontos esemény volt életünkben és a falu életében is a főpásztori látogatás.
Felső tagozatot Répcelakon végeztük el, még a régi iskolában. Ide nemcsak a répcelaki, hanem a csánigi és nicki gyerekek is jártak. Először volt, hogy minden tantárgyat más pedagógus tanított, ismeretlen diáktársakkal összezárva. Természetesen az iskolába gyalogmentünk, hisz meg a szüleinknek sem volt biciklije. Később „kettkocsival” jártunk iskolába, illetve ezzel vitték a betegeket az orvoshoz, Kovács illetve a Horváth doktor úrhoz, Újfalúba majd Répcelakra. Puli bácsival megtett út, arra jó volt, hogy még egyszer átgondoljuk, hogy milyen órák lesznek, illetve minden házi feladat elkészült-e. Ha nem akkor, gyorsan még másolás következett, de ezt legtöbbször észrevették a tanáraink.
Nyári szünetben bogárgyűjteményt, ill. növénygyűjteményt kellett készíteni. Megfelelő itatóspapírban lepréselni, szárítani és a lapra felragasztva minden részletét megjelölve, megnevezve vinni az iskolába. Ha elfelejtettük, hogy másnapra kell, vasalóval szárítottuk.
Hatodik osztályból kimaradva mehettünk a Kertészkertbe dolgozni. Először csak borsót szedhettünk, úgy, hogy a zsákot húztuk magunk után, s abba raktuk bele a leszedett borsó höleket. Elég keserves munka volt, de nagyon örültünk a hétvégi fizetésnek. Közben libákat őriztünk, fürödtünk a Kőrisben. Ha nem figyeltünk eléggé, már pedig a játék sokszor fontosabb volt, mint a libák, azok a fránya libák a Salamon Ernő bácsi kertészetébe tévedtek. Este otthon kikaptunk érte, s kukoricán térdepeltünk. Semmi bajunk nem lett! Nyáron kétszer mellesztettük a libákat, a letépett tollakat papírzsákban tároltuk télig, amikor tollfosztás keretében a toll száráról két oldalról letéptük a pihés tollat, hogy finom puha párnáink, ill. dunnáik legyenek. Ősszel ezeket a libákat megtömtük, hogy finomabb és zsírosabb falat kerüljön az asztalra. A libatömés nagy szakértelmet kívánó munka, mert a kukoricaszem nem mindig a nyelőcsőbe került. A libacsőre olyan, mint egy ráspoly, belül csupa éles hegyes fog. Zsákba csavarva - hogy ne tudjon kiszabadulni – tartottuk a tömés alatt. A kukoricát megfőztük, sóval ízesítettük a ludak számára, Anyukám mindig egy kis zsírt is tett a bekevert kukoricába, hogy könnyebb legyen a tömés.
Libavágás olyan, mint egy kis disznótor. Sok finom falat kerül ki egy libából. Akkor lehet, illetve kell a hízott libát levágni, ha a liba szárnya alatt a háj már nagy csomóban lóg le. Vérből Édesanyám hagymásvért készített, valami nagyon fenségeset. Libaaprólékból, leves készült, gyöngyöző, aranysárga színű, majd a főtt húsból rizses hús lett, mell és combok több napra adtak finom ételt a családnak.
Meg kell emlékeznem a kertészeti munkánk segítőiről: Csorba Margit /Cigány/ és Motoros Ilon néniről is. Nagyon sok kapálni való volt, ha lemaradtunk, mert nem akartuk, hogy gazos maradjon utánunk a sor, Ők mindig kisegítettek bennünket a kapálásban.
Nem tudom, él-e olyan ember a világon, aki ha később más körülmények közé került is, mint amilyenben felnőtt, el tudja felejteni azokat az ételeket, amelyeket gyermekkorában megszokott. Nekem azok az ételek, amelyeket Édesanyám főzött, pótolhatatlanok. Gyerekként nem igazán érdekelt bennünket a főzés, pedig be lettünk osztva a testvéremmel. hogy egyik héten én főztem a húgom takarított, a másik héten fordítva volt. Ekkor Édesanyánk a Szénsavtermelő Vállalatnál dolgozott 3 műszakban, természetesen segíteni kellett.
Az általunk elkészített ételek nem mindig voltak a legkiválóbbak, de nem voltak ehetetlenek. Szüleink nem akartak elkényeztetni bennünket, mert az életben majd úgysem mindig azt eszünk, amit szeretünk. Ez volt a jelszó! Lásd később a kollégium!
Minden házimunkába bevontak bennünket, ami néha nagyon terhes volt, de néha igazi örömmel csináltuk. Édesanyánknak nagy pedagógiai érzéke volt ahhoz, hogy minket olyan természetesen, könnyen szoktatott rá a munkára. Manapság mennyi érték, mennyi még hasznavehető dolog kerül a szemétbe. Vajon régen azért vigyáztunk mindenre, mert annyira szegény volt mindenki? Ma sem vagyunk olyan gazdagok, mint amennyit elpocsékolunk. Az a baj, szokássá vált az értékek meg nem becsülése. Bizony ezekből a dolgokból sokat kellene tanulni a nagyszülőktől, az öregektől, akiket néha olyan fölényesen megmosolygunk….
Felső tagozat, Répcelak, új társak!
Iskola az első közéleti szereplés színtere, ahol sikerek és kudarcok értek! Elfelejtett sérelmek, egy életen át őrzött dicséretek. Egy – egy tanár dicsérete, elismerése mindenkit egy életre örömmel ajándékozott meg.
Iskola az álmok bölcsője, a tervek műhelye, ki leszek, és mi leszek, ha nagy leszek? Az iskola a barátság kezdetének a színtere. Lelkünk megérzi kiben él a másik fele. Aki barátod az iskolában, az marad az életben is.
Nagy izgalom volt a bérmálás, de nagy gonddal készültünk a feltámadási körmenetre, hisz akkor kaptunk új ruhát. Fontos feladatunk volt az Úrnapi körmenetben a virágszirmok hintése, az Oltáriszentséget az umbella alatt vivő plébánosunk előtt. Körmenet a négy égtájnak megfelelően elkészített sátraknál imádkozott, s a virágokat aztán a sátorkészítőik és a falu hívei elvittek haza, hogy rendkívüli helyzetekben segítségünkre legyenek.
Nyári szünetünk fontos eseménye volt az Anna napi búcsú, ami mindig két napos volt. Ezen a napon a faluból elszármazott rokonság mindig nagy számban összegyűlt, mindenki elmesélte a vele kapcsolatos eseményeket és mindenki együtt örült, szórakozott, hisz arra már megvolt az aratás is. A celli muzsikus cigányok ekkor minden házba bemehettek, s ebédidőben köszöntötték a családokat. Ebédet, italt és pénzt kaptak. Este pedig a kocsmai vendégeknek játszottak nagy örömmel reggelig, illetve másnap már csak a nickieknek.
A falu kiemelkedő eseménye volt a CELLI búcsúi zarándoklat. Nicki templomtól 25 km-re lévő „KIS-MÁRIA-CELLI” BÚCSÚRA templomi zászlókkal csoportosan indultak és érkeztek a hívek, az úgynevezett „mise úton”. Mikor látszott a proseció érkezése, megszólaltak a harangok, köszöntve a megérkezett híveket.
 
Tovább tanulási elképzelések és lehetőségek.
1964 év szeptemberében indult meg Répcelakon a Gimnáziumi képzés. Szinte mindenki itt tanult tovább. Én mindig inkább a változásra szavaztam, így a szombathelyi Közgazdasági Szakközépiskolában folytattam tanulmányaimat és kollégista lettem. Ez volt az első hosszabb időre szóló elvállás a szülőktől, a felnőtté válás kezdete! Nem volt egyszerű feladat!
Azt úgy-e mindenki tudja, hogy:
„Tegnapokkal fogy az élet, a holnapokkal egyre nő. S szemedben mégis mindörökké a mának arca tűn elő. Ezért ha illan ez az év is, s a múltba szállva szétomol, lelkedben ott a kincs örökre, amely valaha benne volt”
Mindig meg kell találnunk az életünk apró kincseit, melyek számunkra akár igazgyöngyök vagy briliánsok, másoknak pedig nem jelentenek semmit sem, ez nem baj. Az a fontos, hogy feladatunk legyen, kicsi vagy nagy nem érdekes, az a legfontosabb, hogy a végrehajtásban a legderekabbak legyünk.
Persze változik a világ, hisz a világ mindig is változóban volt, sosem toporgott egyhelyben. Csakhogy manapság szédületes gyorsasággal változik minden. Nagyapáink idejében évtizedek kellettek a legcsekélyebb változáshoz, addig manapság rohamléptékkel hagyja maga mögött a jelen a múltat, hogy helyet szorítson a jövendőnek.
A MÚLT EMLÉK, A MAI NAP AJÁNDÉK, A JÖVŐ TITOK!
Szüleim gyermekkorában még minden ház fedele szalmából volt. Ha elkorhadt, elvitte a szél, vagy éppen leégett, tettek rá másikat. Az én gyerekkoromban már egyre kevesebb lett a zsuppos ház, most meg már nincs is, csak a Skanzenben. Eltűntek a régi füstös konyhák, a pitvarok, a kemencék, a kászlik, a szalmazsákok. A kaszálókon, a füves vasút és töltésoldalon szedett vadsóska íze, a hamvas szeder hernyók között, a kosárral kifogott apró halak íze, a jól megsült kukorica prósza íze, mind elmúlt már.
Ha nem gyűjtenék össze ezeket a régi tárgyakat, a róluk készült képeket, rajzokat, elbeszéléseket, nem kellene hozzá sok idő, el sem tudnánk képzelni, hogy, mennyit változott a világ, akár szemünk láttára.
 
Fontos a múlt megismerése, mert így tudunk tisztelegni az akkor éltek, tevékenykedtek emléke előtt, illetve irányt mutatni a jövőt illetően.
 
Firisz Lászlóné
* * * * *