Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tanulságos történetek  

 A Heti Lélekemelő hírlevélre való feliratkozás!
Az alábbi aloldalon van erre lehetőség:
http://www.laudetur.hu/?q=lelekemelo

Forrás: www.laudetur.hu  

 

Meg tudnád ezt tenni?

 

Egy ház renoválása során egy japán felnyitotta a háza falát.
A Japán házak falai fából készült, üreges falak. Ahogy bontott, felfedezte, hogy egy gyík van bent fogságban, mivel a fal szögelése közben annak idején egy szög átütötte az egyik lábát. Látja a japán ezt, sajnálja nagyon, és egyúttal kíváncsi is, hisz látja, hogy oda van szögelve, a ház pedig tíz éve épült!
Hogyan történt?
A gyík tíz évig túlélte ebben a helyzetben!
Egy sötét falon belül, mozgás nélkül ez lehetetlen és őrjítő!!
Aztán elkezdett csodálkozni a japán, hogy élt túl tíz évig egy lépés megtétele nélkül – hisz a lába oda volt szögelve!!
Abbahagyta hát a munkát, és elkezdte figyelni a gyíkot, hogy mit is csinál ott, és hogyan táplálkozott tíz éven át. Később, nem tudni honnan, feltűnt egy másik gyík, étellel a szájában.
Oh! A munkás nagyon megdöbbent, és mélyen érintette a dolog.
A gyíkot, akit a szög fogva tartott a sötét fal mögött, egy másik gyík etetett tíz éven keresztül…
El tudod képzelni?
Tíz éven keresztül, fáradhatatlanul, anélkül, hogy feladta volna a reményt.
Meg tudnád ezt tenni?
Meg tudnád ezt tenni az Édesanyádért, aki hosszú kilenc hónap után világra hozott?
Vagy Édesapádért, a barátaidért, a testvéreidért, a kollégáidért?

Képzeld el, hogy egy ilyen kicsi teremtmény meg tudja tenni, amit egy brilliáns elmével megáldott lény nem képes.
Ahogy a kommunikációs technológia fejlődik, az információhoz való hozzáférésünk egyre gyorsabbá és gyorsabbá válik.
A távolság az emberek között csökken, vagy növekszik?
Ne hagyd el soha azokat, akiket szeretsz, ne mondd soha, mennyire elfoglalt vagy, amikor igazán szükségük van Rád!
Előtted hever az egész világ, de lehet, hogy te vagy a világ az ő számukra! Az elhanyagolás összetörheti azt a szívet, ami minden ellenére szeret téged.

Mielőtt bármit mondasz, emlékezz:
Egy életig tart felépíteni, egy pillanatig tart lerombolni…
Hogy élj, használd a szíved..
Hogy túlélj, használd az elméd…

 

 

 
Két választásod van!

Sándor olyan srác volt, aki tényleg meg tudott őrjíteni. Mindig jókedvű volt és mindig tudott valami pozitívat mondani. Ha valaki megkérdezte, hogy van, azt válaszolta:
"Ha jobban lennék, kettő lenne belőlem." Született optimista volt. Ha valamelyik ismerősének rossz napja volt, Sándor azt mondta neki, hogy a helyzet pozitív oldalát kell néznie. Annyira kíváncsivá tett a természete, hogy egy nap odamentem hozzá és azt mondtam:
Ezt egyszerűen nem értem. Nem gondolkozhatsz mindig pozitívan. Hogy csinálod ezt?

Sándor azt válaszolta:
"Ha reggel felkelek, azt mondom magamnak:
Két lehetőséged van. Választhatsz, hogy jó- vagy rosszkedvű akarsz-e lenni. Minden alkalommal, ha történik valami, magam választhatok, hogy elszenvedője legyek a helyzetnek, vagy tanuljak belőle.
Minden alkalommal, ha odajön valaki hozzám, hogy panaszkodjon, elfogadhatom a panaszkodását, vagy felhívhatom a figyelmét az élet szépségeire. Én a pozitív oldalt választottam."
"Jó, rendben, de ez nem olyan egyszerű." szóltam közbe.
"De, egyszerű. - mondta Sándor, az élet csupa választási lehetőségből áll.
Te döntöd el, hogyan reagálsz a különböző helyzetekben. Választhatsz, hogy az emberek hogyan befolyásolják a hangulatod. A mottóm: te döntöd el, hogy hogyan éled az életed."

Elgondolkoztam Sándor szavain. Rövid idővel később elhagytam a Vagon gyárat, hogy önálló legyek. Szem elől tévesztettük egymást, de gyakran gondoltam rá, ha úgy döntöttem, hogy élek.
Néhány évvel később megtudtam, hogy Sándor súlyos balesetet szenvedett.
Leesett egy kb. 18 méter magas toronyról. 18 órás műtét és sok hetes intenzív ápolás után Sándort elbocsátották a kórházból fémtámaszokkal a hátában.
Mikor meglátogattam, megkérdeztem, hogy érzi magát.
Azt válaszolta: "Ha jobban lennék, kettő lenne belőlem. Szeretnéd látni a sebemet?"
Lemondtam róla, de megkérdeztem, hogy mi játszódott le benne a baleset pillanatában.
"Nos, az első, ami átsuhant az agyamon az volt, hogy a lányom - aki pár hét múlva jön világra - jól van-e? Mikor pedig a földön feküdtem, emlékeztem, hogy két lehetőségem van: választhattam, hogy élek vagy meghalok."
"Féltél? Elvesztetted az emlékezeted?" akartam tudni.
Sándor folytatta:
"Az ápolók valóban jó munkát végeztek. Végig azt mondogatták, hogy jól vagyok.
De mikor begurítottak a sürgősségire, láttam az orvosok és nővérek arckifejezését, ami azt jelentette: Halott ember. És tudtam, hogy át kell vennem az irányítást."
Mit csináltál? - kérdeztem tőle.
Nos, mikor egy felvételis nővérke hangosan megkérdezte, hogy allergiás vagyok-e valamire, igennel válaszoltam.
Az orvosok és nővérek csöndben várták a válaszom.
Mély levegőt véve visszaordítottam: A gravitációra! Mialatt az egész csapat nevetett, elmagyaráztam nekik: az életet választottam.
Tehát úgy operáltak meg, mint ha élő lennék és nem halott."
Sándor a tehetséges orvosoknak köszönhetően maradt életben, de csodálni való hozzáállásának is.
Tőle tanultam meg, hogy mindennap lehetőségünk van választani, teljes életet élni. Hozzáállás kérdése minden.
Ezért ne aggódj amiatt, mi lesz holnap.
Mindennap van elég, ami miatt aggódhatsz. És a ma az a holnap, ami miatt tegnap aggódtál.

Borostyán
Ma bejött az üzletbe egy idős bácsi. Vásárolt egy könyvet és távozás előtt elővett egy préselt borostyánlevelet.
Megkérdezte tőlem, hogy tudom -e mi ez valójában; Mond-e valamit nekem ez a kis növény?
Közben melegen mosolygott.
Elmagyarázta hát röviden az "útravalót":
A borostyán a szegények útlevele. Neve magában hordozza Krisztus Testét és Vérét, azaz a bort és az ostyát.
A gazdagok a nyakukban viselik, mint borostyán nyakláncot, nyakéket.
Mindig figyelmeztessen az Oltáriszentségre e kis levél, amelyet most nekem ad..., ezzel elköszönt és távozott.

 
A szeretet nem vásárolható meg
 

Egy kutyatenyésztő hirdetést adott fel és plakátokat rakott ki, mivel 9 kölyökkutyája született. Az érdeklődők csak úgy özönlöttek, mivel nagyon jó hátterű kutyák kölykeiről volt szó. Egyik nap jött egy kisfiú.
- Csókolom, bácsi! Van egy kis gyűjtött pénzem, mert már nagyon régóta szeretnék kutyát. Meg szabad néznem őket?
- Természetesen. Gyere velem hátra, most éppen a házukban vannak, de kihívom őket, -válaszolta a tenyésztő.

Ahogy szólt nekik, rögtön kiszaladtak a házukból és hozzájuk futottak. Teli voltak élettel, vidámsággal csak úgy süvített a kis fülük a szélben és oda-vissza előzgették egymást. De egy a sok közül lemaradva, bicegve botorkált ki a kis házikóból. Szegényke nem tudott úgy futni, mint a többi kölyök, mert sántán született. Ahogy a kisfiú meglátta ezt a kiskutyát, felcsillant a szeme és így kiáltott:
- Őt kérem!
- Ó, aranyos tőled, de ő nem fog meggyógyulni. Soha nem fog tudni úgy futni, mint a többi kölyök, és így csak nehézkesen fog veled játszani. Hallgass rám, jobb ha inkább nem őt választod,- reagált rá a tenyésztő. Erre a kisfiú megfogta a bal nadrágszárát, és felhúzta a combjáig. A tenyésztő döbbenten látta, hogy lábprotézise van. Szóhoz sem jutott.
- Bácsi kérem, hadd vegyem meg azt a sánta kutyát! Én sem tudok úgy futni, mint az iskolatársaim. Szükségem van egy megértő társra, aki együtt tud érezni velem! - fakadt ki magából a kisfiú. Végül a tenyésztő megfogta a sánta kiskutyát és a kisfiú kezébe tette.
- Mennyit kell önnek fizetnem, bácsi? - kérdezte kíváncsian a kisfiú.
- Neked adom ingyen! Ugyanis a szeretetért nem lehet pénzt kérni, és megvásárolni sem, légy vele boldog!
Forrás: http://uvhirlevel.i-design.hu/archivum.php?page=hetilelekemelo/hl121001

 

 

 Miért kiabálunk amikor dühösek vagyunk?

Egy szent tanító a Gangesz partján készült a rituális fürdőjére, amikor a közelben egy család tagjait hallotta dühösen kiabálni egymással. Mosolyogva a tanítványaihoz fordult és megkérdezte:
- Miért kiabálnak az emberek, amikor dühösek?
A tanítványok elgondolkodtak, s az egyikük így szólt:
- Amikor elvesztjük az önuralmunkat, kiabálunk.
- De miért kell kiabálni, amikor az, akihez beszélsz ott áll melletted? Halkan is elmondhatnád neki azt, amit akarsz - mondta a tanító.
A tanítványok nem találták a választ, s a szent a következő magyarázatot adta:
- Amikor az emberek haragszanak egymásra, a szívük eltávolodik egymástól. A távolság miatt kiabálniuk kell ahhoz, hogy hallják egymást. Minél dühösebbek, annál jobban kiabálnak, mert annál nagyobb a távolság.
Amikor két ember megszereti egymást, nem kiabálnak, hanem kedvesen, lágyan beszélnek, mert a szívük nagyon közel áll egymáshoz, nincs köztük távolság. Amikor még jobban szeretik egymást, annyira egy helyen van a szívük, hogy már halkan sem kell megszólalniuk, megértik egymást már abból is, hogy csak egymásra néznek. Ilyen közel állunk egymáshoz, amikor szeretet van.
A tanítványaira nézett, és így folytatta:
- Amikor vitatkoztok, ne hagyjátok, hogy a szívetek eltávolodjon. Ne mondjatok olyan szavakat, amelyek eltávolítanak benneteket egymástól, mert különben eljön az a nap, hogy olyan nagy lesz a távolság, hogy nem találjátok meg a visszavezető utat.
Forrás: http://uvhirlevel.i-design.hu/archivum.php?page=hetilelekemelo/hl121001

Ki vagy?
A kómában fekvő asszony haldoklott. Hirtelen az volt az érzése, hogy felvitték az égbe, és ott állt a bírói szék előtt.
- Ki vagy te? - kérdezte egy hang.
- A polgármester felesége - válaszolta.
- Nem azt kérdeztem, hogy kinek a felesége vagy, hanem azt, hogy ki vagy.
- Négy gyermek anyja.
- Nem azt kérdeztem, hogy kinek az anyja vagy, hanem, hogy ki vagy.
- Tanítónő vagyok.
- Nem a foglalkozásod kérdeztem, hanem azt, hogy ki vagy.
És ez így ment tovább. Bármit is válaszolt, úgy tűnt, hogy nem a megfelelő választ adta arra a kérdésre, hogy ki is ő.
- Keresztény vagyok.
- Nem a vallásodat kérdeztem, hanem azt, hogy ki vagy te.
- Én az vagyok, aki mindennap a templomba ment, és mindig segítette a szegényeket és a rászorulókat.
- Nem azt kérdeztem, hogy mit tettél, hanem hogy ki vagy.
Végül is megbukott a vizsgán, mert visszaküldték a földre. Amikor felgyógyult betegségéből, elhatározta, hogy utánajár, ki is ő. És ez nagyon megváltoztatta az életét.

Anthony de Mello

Bruno Ferrero: A kéz és a homok
Gyuri, a 13 éves fiú, anyjával sétálgat a folyóparti fövenyen. Egyszer csak anyjához fordul és megkérdezi: - Anya, hogyan lehet megtartani a barátomat, ha egyszer már sikerült találnom egyet? Az anya egy-két másodperc gondolkodás után lehajol és mindkét kezével merít a homokból. Majd mindkét tenyerét az ég felé tartva, egyiknek az ujjait kezdi összeszorítani: a homok kezd kipréselődni az ujjai közül. Minél jobban szorította őket, annál több homok préselődött ki a tenyeréből. A másik tenyerét ellenben csak lazán szorította össze: a homok mind benne maradt. Gyuri elámulva nézte, mit csinál az anyja. Majd így kiáltott: - Anyám, megértettem. Egy hegyi kis kápolnában találtam egy szentképet, a Madonnát ábrázolta. Valaki elveszítette.

A hátulján egy imádság volt: - „Az elfogadás imádsága".
Íme:
Uram, Segíts, hogy mindenki számára barát legyek,
Aki nem fárad bele a várásba,
Aki jósággal befogad,
Aki szeretettel ad,
Aki nem fárad bele a meghallgatásba,
Aki örömmel hálálkodik.
Olyan barát, akit biztosan megtalálnak,
Ha valakinek szüksége van rá.
Segíts, hogy biztos jelenlét legyek,
Akihez bárki fordulhat,
Amikor óhajtja;
Hogy tudjak megnyugtató barátságot kínálni,
Örömteli békét sugározni,
A te békédet, Uram.
Tedd, hogy készséges és szívélyes legyek,
Főleg a leggyöngébbek és védtelenek iránt.
Így, anélkül hogy rendkívüli dolgokat tennék,
Hozzá tudom segíteni a többieket,
Hogy közelebb érezzenek magukhoz Téged,
minden gyengédség Urát.
 
Tanulságos történet

Egy rózsa éjjel-nappal a méhekkel álmodott, de a valóságban egy sem pihent meg a szirmain. A virág azonban tovább álmodozott. Hosszú éjszakáin elképzelte, hogy az eget ellepik a méhek, és sorra leszállnak, hogy megcsókolják őt. Így tudta kibírni másnapig, amikor a napsütésben újra kinyílt.

Egyik este megszólalt a hold, aki ismerte a rózsa magányát:
- Nem unod a várakozást?
- Talán. De folytatnom kell a küzdelmet.
- Miért?
- Mert ha nem nyílok ki, elhervadok.
Amikor úgy érezzük, hogy a magány minden szépséget elpusztít, a túlélés egyetlen módja az, ha nyitottak maradunk.
De nem mindegy, hogy mire! 
 
Az öröm tízparancsolata

1. Minden reggel hűségesen kérd Istentől az örömöt.
2. Mosolyogj, és tanúsíts nyugalmat kellemetlen helyzetben is.
3. Szívből ismételgesd: "Isten, aki szeret engem, mindig jelen van."
4. Szüntelenül törekedj arra, hogy az embereknek csak a jó oldalát lásd.
5. Könyörtelenül űzd el magadtól a szomorúságot.
6. Kerüld a panaszkodást és a kritikát, mert ezeknél semmi sem nyomasztóbb.
7. Munkádat örömmel és vidáman végezd.
8. A látogatókat mindig szívesen, jóindulattal fogadd.
9. A szenvedőket vigasztald, magadról felejtkezzél el.
10. Ha mindenütt az örömet terjeszted, biztos lehetsz abban, hogy magad is rátalálsz.
 

 G. C.

  Mi a szeretet?

 - A szeretet az nem a nagy nyilatkozatok, hanem az egyszerű dolgok ok nélküli cselekedetei.
Vagyis: - Kérsz egy kávét? - Fáradt vagy? - Miben segíthetek?
- Vagy egy telefonhívás, egy váratlan levél, egy szívből szóló meghívás, egy séta kettesben.
- Egymásnak minden ok és számítás nélkül megtenni dolgokat!
- Elfogadni egymást olyannak, amilyen, hallgass a szívedre és ne siess!
- Nézni egymást, a szív és a lélek szemével. A kimondott szó hazug is lehet, de a szemeink soha nem hazudnak!
- Egyszerűen együtt lenni, nem csak testileg, hanem lelkileg is: ez a szeretet! Miért kell várni addig, míg meghal valaki, és akkor kimondani azt, hogy "Szeretlek"?
- A szeretet nem bíráskodás, nem kritizálás, és nem ítélkezés. Képesek legyünk azt kimondani: "A te helyedben én sem tudtam volna jobban csinálni" - vagy irigység nélkül mondani: "Csodálatos, amit tettél"!
- Ez ennyire egyszerű, nem bonyolult. De ha szeretet nem lakozik bennünk, mindent elmulasztunk az életben!
- Akiben szeretet van, és őt is viszont szeretik, az egy kiváltság és annak az élete rendkívüli, annak ragyognak a szemei és a lelke meleget sugároz!

ISTEN SZERET! 

Fejezd be a versenyt!
Az 1992-es Barcelonai Olimpiai Játékokon az atlétika történetének egyik leghihetetlenebb jelenete játszódott le.
A brit Derek Redmond egész életében arról álmodott, hogy egyszer aranyérmet nyer 400 méteres síkfutásban. Ez az álom elérhető közelségbe került, amint a startpisztoly eldördült a barcelonai elődöntőben. Élete nagy versenyét futotta, és már látta maga előtt a célvonalat, ahogy a célegyenesbe fordult. Akkor hirtelen éles fájdalom hasított a lábába. Elszakadt jobb térdszalaggal orra bukott.
A Sports Illustrated beszámolt a drámai eseményekről:
Miközben az orvosi segítség közeledett, Redmond nagy kínlódás árán felállt. "Állati ösztön volt" - vallotta később. Ugrálva újra elindult, és egy őrült kísérletet tett, hogy befejezze a versenyt. Ahogy odaért a célegyeneshez, egy nagydarab, pólóba öltözött férfi lejött a lelátóról, félrelökött egy biztonsági őrt, odarohant Redmondhoz, és átkarolta. Jim Redmond volt az, Derek édesapja. „Nem kell ezt csinálnod," mondta síró fiának. „Dehogynem!" - felelte Derek. "Na, jól van akkor,- mondta Jim, - együtt befejezzük."
Úgy is tettek. A biztonsági embereket úgy kellett lerázni, miközben a fiú időnként az apa vállára hajtotta fejét. Derek futósávján maradva végigfutották a pályát a csodálkozó tömeg előtt, mely aztán felállt, üvöltött és sírt.
Derek nem aranyéremmel távozott erről a versenyről, de egy olyan édesapa hihetetlen emlékével, aki fia szenvedését látva felkelt a székéről a lelátón, hogy segítsen fiának befejezni a versenyt.

A felhő és dűne

Egy igencsak fiatal felhőcske először nyargalászott fenn a magasban, néhány igen nagyra dagadt és bizarr felhő társaságában.
Midőn a nagy Szahara sivatag fölött haladtak, társai, akik már tapasztaltabbak voltak, egyre biztatták:
 - Szaladj csak, szaladj! Ha megállsz, elvesztél.
A felhőcske azonban nagyon kíváncsi volt, mint a fiatalok általában, és lesiklott a vágtató bivalycsordához hasonló gomolygó felhők alá.
-  Mit művelsz? Hová mész? - vicsorgott vissza rá a szél.

A felhőcskének azonban igen megtetszettek az aranyló homokdűnék: valóban elragadó látványt nyújtottak. Lassan-lassan föléjük ereszkedett. Úgy tűnt, hogy megannyi széltől cirógatott aranyfelhőre talált bennük.
Egyikük rámosolygott. - Szia - mondta neki. Nagyon bájos dűne volt. Épp akkor formálta a szél, aranyló fürtjeivel játszadozva.
- Szia. Az én nevem Felhő - mutatkozott be a felhő.
- Az enyém meg Dűne - hangzott a válasz.
- Hogy megy a dolgod ott lenn?
- Mendegél... Nap és szél. Néha túl meleg van, de azért minden rendben. És a tied?
- Nap és szél... nagy vágták az égen.
- Az én életem igen rövid. Ha megjön a nagy szél, lehet, hogy el is tűnök.
- Sajnálod?
- Egy kicsit. Olyan, mintha semmire se kellenék.
- Azt hiszem, rövidesen én is esővé változom és leesem. Ez az én sorsom.
A dűne habozott egy pillanatig, aztán azt mondta: - Tudsz róla, hogy mi úgy hívjuk az esőt: mennyország?
- Nem is tudtam, hogy ilyen fontos vagyok - mosolygott a felhő.
- Egy-két idősebb dűne elbeszéléséből tudom, mennyire jótékony az eső. Akkor csodálatos dolgok borítanak be minket, amiket úgy hívunk, hogy ...fű... és ...virágok...
- Ó, igen, ismerem őket.
- Valószínűleg, én nem fogom megismerni őket soha - fejezte be szavait a dűne.
A felhő gondolkodott egy darabig, aztán megszólalt: - Tulajdonképpen én is rád hullajtanám az esőmet...
- De akkor meghalsz...
- Te pedig kivirulsz - szólt a felhő és lassan kezdett átváltozni jótékony esővé.
Másnap a kis dűne csupa virág volt.

"Uram, tégy engem lámpássá. Elégek ugyan, de világítok másoknak!"
Forrás:http://uvhirlevel.i-design.hu/archivum.php?page=hetilelekemelo/hl120813

 A gazdag ember és az indiánok 
Egyszer egy gazdag ember elment egy szigetre kincset keresni. Találkozott indiánokkal, akiket felfogadott, hogy vigyék utána a csomagjait. A gazdag ember már három napja loholt előre a kincstalálás reményében, mikor az indiánok megálltak, és egy tapodtat sem mozdultak. A gazdag ember visszament, és megkérdezte tőlük:
- Miért nem jöttök tovább?
Ők ezt válaszolták:
- Elhagytuk a lelkünket, és most bevárjuk.

Halálos golyócskák
A mexikói férfi, aki egy dél-arizonai szeméttelepen ócskavasat pakolt rozzant kisteherautójára, izgatott volt. Ez a nagy fogás azt eredményezi, hogy étel kerül az asztalra és pénz a zsebbe, amint a vasat készpénzre váltja a mexikói vas- újrahasznosítónál.
Ahogy a kocsi az autópályára fordult, egy régi fogászati röntgenkészülékből kis acélgolyócskák gurultak ki és szaladtak szét a kocsi bordás rakterén. Ezek az apró radioaktív golyócskák ott pattogtak az elmozduló fémlemezek között, és ide-oda gurultak a platón. Némelyik az úttesten landolt.
Mihelyt pesóvá változott az ócskavas, a férfi visszasietett a falujába, s közben még mindig fémgolyócskák gurultak a plató bordái között. Nem telt bele sok idő, és a gyermekek felfedezték a csillogó, fényes kincset - és a golyózás népszerű lett a faluban. Az üveggyöngyök, macskaszemek, apróságok mellett a kis golyók lettek a legáhítottabb kincsek minden gyermek gyűjteményében.
Nemsokára a helyiek közül sokan hasonló tünetekre kezdtek panaszkodni: vöröses kiütés, kimerültség, hajhullás, hányás. Hónapok teltek el, és több haláleset is bekövetkezett a faluban, mire felfedezték az okot: emberek tucatjai szenvedtek súlyos sugárfertőzésben.
A kicsi szép golyókról, amelyeket tartogattak, eladtak, és kincsként őriztek, kiderült, hogy nemcsak elragadóak, hanem halálosak is.

A hó fogságában
Egy ember, aki az alaszkai Chugach hegységben túrázott, remélte, hogy még a halálos hófúvás előtt eljut a táborhelyre. De már túl késő volt. A hófúvás olyan dühvel tört rá, hogy egy méternyit sem látott előre. Miközben igyekezett megtalálni a helyes útirányt, a szélfútta hó és jég leverte lábáról. Bár tudta, hogy nagyon közel van a tábor, elveszítette tájékozódó képességét, és nem tudta eldönteni, merre menjen.

Végül az éj sötétjében - csuromvizesen, átfagyva és teljesen kimerülten - leroskadt egy hókupacra. Nem bírt továbbmenni. Beletörődött, hogy itt kell meghalnia.
Ahogy ott feküdt a hóban, úgy tűnt, mintha valamit hallott volna - valamiféle halk sírást, mintha egy kutyakölyök szűkölne. Szólongatni kezdte, és megpróbálta a hang irányába vonszolni magát. Hát persze, hogy egy kutya volt az, ami szintén eltévedt a hófúvásban. A kiskutya valahogy elkeveredett az anyjától, és most halálra fagyva nyüszített a hóban. A férfi gyorsan elkezdte dörzsölni a kis testet, hogy a vérkeringés beinduljon, és így életben maradhasson. Leheletével is melengette a kutyust, és egész éjszaka azon fáradozott, hogy életben tartsa.
Másnap falusi járőrök megtalálták a férfit és a kutyát, mindkettőt élve. Kiderült, hogy amíg az éjszaka folyamán azon fáradozott, hogy életben tartsa a kutyust, önmagát is életben tartotta.

Saját szemüvegünkön keresztül nézünk mindent
Egy faluban mindenki vak volt. Egy napon a falu lakói közül hatan találkoztak egy emberrel, aki elefántháton jött feléjük. A hat ember megkérte az utazót, engedje meg, hogy megérintsék a nagy állatot, nem tudták ugyanis, hogyan néz ki egy elefánt, és úgy akartak visszamenni a faluba, hogy el tudják ezt mesélni a többieknek. Az utazó beleegyezett, és a hat embert az elefánt különböző testrészeihez vezette. A vakok alig várták, hogy visszaérjenek, és elmeséljék a faluban, hogy mit tapasztaltak.
Az első, aki az állat oldalánál állt, ezt mondta: - Az elefánt olyan, mint egy nagy fal.
- Nem úgy van, - vágott közbe a második, aki az elefánt agyarát fogta - az elefánt kicsi, kerek, sima és hegyes.
A harmadik, aki az elefánt fülét fogta, tiltakozott: - Az elefánt egyáltalán nem ilyen! Olyan, mint egy hatalmas levél.
- Nem értek egyet veletek, - mondta a negyedik, aki az ormányát fogta - az elefánt olyan, mint egy cső.
Az ötödik nem értette, hogy miért mondják ezt. Ő az állat egyik lábát fogta. - Az elefánt kerek és vastag, mint egy fatörzs.
A hatodiknak megengedte az utazó, hogy felüljön az elefánt hátára. Ő így szólt: - Egyik megállapítás sem jó! Az elefánt olyan, mint egy nagy mozgó hegy.
Mindannyian másképp látjuk a dolgokat, és sokszor nem lehet azt mondani, hogy nekem van igazam, vagy neked. Több részből áll össze az egész. Mindnyájan a saját "szemüvegünkön" keresztül nézzük egymást, a helyzeteket, és Istent is!
Wayne Rice Fején a szöget c. könyvéből

Noé bölcsessége
Mindenre, amit tudnod kell az életben, megtanít Noé Bárkája.
1. Ne késd le a hajót!
2. Emlékezz, mind ugyanabban a hajóban vagyunk!
3. Tervezz előre! Akkor sem esett az eső, amikor Noé megépítette a bárkáját.
4. Tartsd jó kondiban magadat! Mikor hatvanéves leszel, lehet, hogy valaki felkér egy nagy dologra.
5. Ne törődj a kritikákkal! Csak tedd meg a munkát, amit meg kell tenni!
6. A jövődet építsd magasra!
7. A biztonságod érdekében mindig párban utazz!
8. A sebesség nem mindig számít. A csiga és a párduc is ugyanabban a hajóban van.
9. Ha stresszes vagy, lebegj kicsit!
10. Emlékezz: a bárkát amatőrök, a Titanicot pedig profik építették.
11. Nem számít a vihar, ha Istennel vagy, a végén mindig vár a szivárvány.

Mikor halok meg?
Egy család súlyos autóbalesetet szenvedett. Misi, a két fiútestvér közül a fiatalabbik, súlyosan megsebesült, és vérátömlesztésre volt szüksége. Misi nyolc éves bátyjának, Daninak megegyezett a vércsoportja az öccséével. Édesapja leült mellé, és elmagyarázta neki, miért szükséges ez a vérátömlesztés, és hogy milyen csodálatos lesz ez Misi számára. Rövid hallgatás után Dani azt mondta:
- Jól van, apa, odaadom a véremet Misinek, hogy meggyógyulhasson!
A kórházban félliternyi vért vettek Dani vénájából. Csak miután kivették a tűt, fordult édesapjához, s miközben könnyek peregtek le az arcán, azt kérdezte:
- Apa, mikor halok meg?
Az édesapa döbbenten eszmélt rá, hogy Dani félreértette a véradásról szóló magyarázatot. Úgy értette, hogy az összes vérét oda kell adnia, hogy megmentse öccse életét. Azt hitte, hogy amikor a véradás befejeződik, ő meg fog halni. Mégis beleegyezett, hogy kistestvérén segítsen.

Igaz barátok
Egy tizenéves fiú rákos volt, és több hetet töltött a kórházban, ahol sugárkezelésnek és kemoterápiának vetették alá. Közben kihullott a haja. Amikor hazafelé tartott a kórházból, aggódott - nem a rák miatt, hanem a szégyenérzet miatt, hogy kopaszon kell visszamennie az iskolába. Azt már korábban elhatározta, hogy nem fog parókát viselni vagy sapkát hordani.
Amikor hazaért, bement az ajtón, és felkapcsolta a villanyt. Legnagyobb meglepetésére mintegy ötven barátja ugrott fel, és üdvözölte:
- Isten hozott itthon! - kiáltották.
A fiú körülnézett, és alig akart hinni a szemének: barátai mindnyájan kopaszra nyiratkoztak!

Csak azt tanítsd, amit megtestesítesz.
Egy anya elvitte a bölcshöz a kisfiát. Így könyörgött:
– Kérlek, mondd meg a fiamnak, hogy ne egyen cukrot.
A bölcs egy pillanatra megállt, aztán azt mondta:
– Két hét múlva hozd vissza a fiadat. – A meglepett asszony megköszönte a dolgot és azt mondta, így is fog tenni.
Két héttel később az asszony visszatért a fiával. A bölcs a gyerek szemébe nézett és azt mondta:
- Ne egyél cukrot!
Hálásan, de meghökkenve kérdezte meg a nő:
– Miért mondtad azt, hogy két hét múlva hozzam vissza? Akkor is megmondhattad volna neki ugyanezt.
A bölcs azt válaszolta:
– Két héttel ezelőtt még én is ettem cukrot.

Azért, mert még nem látod a győzelmet, ne add fel!
Isten már munkálkodik rajta!
- Az Úton egyedül kell járnod, de Isten fogja a kezed és vezet!
- Mihaszna a sok pénznek, ha körülötted meg éheznek?
- Ha nem vagy áldott, keresd a szívedben az okot!
- Ne várd, hogy mindent tálcán kapj! Időnként meg kell dolgozni érte!
- A szeretet vezet az igazi győzelemhez!
- Isten tudja, hogy megbántottak.
Azt is, hogy nehéz abból kijönni, de te, csak térdelj le, és imádkozd ki magadból!
- Sok üres beszéd másoknak fájdalmat okoz!
- Lehet, hogy mások jobban élnek látszólag mint te, de lehet, hogy nem boldogabbak!
- Isten útja alázattal van kirakva!
- Jobb ezer botütés, mint az ördöggel cimborálni!
- Ha megfáradtál, időnként pihenj, hogy célba érj!
- Az igazi áldás a mennyben vár rád!
- Üres kútból nincs mit meríteni!

Egyszer egy indiai hercegnő édesapjától kapott gyűrűvel felkeresett egy hindu bölcset.
Azt kérte tőle, hogy véssen a gyűrűbe olyan bölcsességet, mely szomorú napokon vigasztalja, a nehéz helyzetekben bátorítja, a boldog időszakokban pedig óvatosságra inti.
A bölcs pár nap múlva visszaadta a gyűrűt. Csupán egyetlen szót vésett bele: ELMÚLIK ...
 

Nem volt rossz ember

 A kertész nagyon szerette a virágokat, reggeltől estig csak az illatos növényekkel foglalkozott. Más nem is érdekelte, csak a rózsái, liliomai, a szebbnél szebb színekben pompázó virágai. Öntözgette, kapálgatta, trágyázta őket. Ám ennek a családnak volt családja is. Jó felesége, aki csak türelmesen nézte, hogy az ura egész napját a virágainak szenteli, és másra nem is futja az idejéből.
De amúgy nem volt rossz ember. Volt két szép fia is, akiknek titokban fájt a szívük, hogy édesapjuk a virágokat simogatja és nem őket, a virágokkal beszélget és nem velük, a virágok növekedését lesi és nem az övékét.

Teltek az évek. A felesége meghalt, a fiai megnősültek, és elköltöztek otthonról.
Mondhatnánk a szegény kertész egyedül maradt és szomorú lett. De nem úgy volt, szinte észre sem vette a változást. Ott voltak a virágai. Amíg ereje volt, szikrányi bírása, kapálgatta és törődött velük. Egyáltalán nem ismerte az unokáit, mivel fiai úgy érezték, fölösleges lenne meglátogatni őt, úgy sem érdekelnék a gyerekek. Ha esetleg egy új virágfajtát hoznának neki megmutatni! De egy unokát? A kertésznek is eljött az ideje és a Teremtő magához szólította. A temetésén nem siratta senki. Csak a virágok hullatták a szirmaikat, de csak azért, mert elnyíltak vagy kiszáradtak. Hisz a virágnak nincs szíve. A kertész nem hiányzott senkinek, mert ő sem szeretett senkit, nem törődött senkivel, a virágjaival nem szerzett örömet másoknak, csak saját magának.

Azt mondják, hogy addig élünk, míg valaki emlékszik, vagy gondol ránk. A kertészre bizony nem gondolt senki.

De amúgy nem volt rossz ember.

Mikor irányítom én a dolgokat és mikor Isten
- Olajra van szükségem - mondta egy szerzetes és ültetett egy olajfacsemetét.
- Uram - imádkozott -, esőre van szüksége, hogy érzékeny gyökerei ihassanak és növekedjenek. Küldj gyenge záporokat!
És az Úr küldött gyenge záporokat.
- Uram - imádkozott a szerzetes -, a fámnak napsugárra van szüksége. Küldj napfényt, könyörgöm!
És a nap ragyogott, bearanyozva a felhőket, melyekből esőcseppek hullottak.
- Most fagyot adj, Uram, mely megerősíti a fa szöveteit! - kiáltott a szerzetes. És íme, a kis fa ragyogott a fagyban, de estére elpusztult.
Ekkor egy másik szerzetes kereste fel, és elmondta az ő tapasztalatait:
- Én is ültettem egy kicsi fát, és amint látod, gyönyörűen fejlődik. Istenre bíztam a fámat. Ő alkotta, jobban tudja, mire van szüksége, mint egy magamfajta em­ber. Nem szabtam feltételeket. Nem határoztam meg módokat, és módszereket. "Uram, küldd azt, amire szüksége van - imádkoztam - esőt, napfényt, szelet, vihart vagy fagyot! Te alkottad, te tudod."

Az egér és az egérfogó
Az egér egy lyukból nézi a parasztot és a parasztasszonyt, amint egy csomagot bont fel. Elszörnyülködve látja, hogy egérfogó van benne. Kiszalad az udvarra, és kiabál: "Egérfogó, egérfogó"! A tyúk ránéz, és azt mondja: - Tudom, hogy nagyon félsz, de nekem nincs mitől félnem. Az egér a disznóhoz szalad. A disznó röfög egy kicsit, és azt mondja: - Sajnálom, ez rám nem vonatkozik, de imádkozni fogok érted. Az egér a tehénhez menekül. A tehén elbőgi magát: - Egérke, sajnálom, de nem az én bőrömről van szó! Az egér lehajtott fejjel tér haza.
Még azon az éjszakán a házban nagy zajjal lecsapódott az egérfogó. A parasztasszony sietett megnézni, mit fogott az egérfogó. A sötétben nem vette észre, hogy mérges kígyó esett a csapdába, és az állat megmarta a lábát. A paraszt bevitte a kórházba a feleségét. Nemsokára hazaengedték, de még mindig lázas volt. A paraszt tyúkot vágott és erőlevest készített az asszonynak, de szenvedése nem múlt el. Jöttek a barátok, egész nap ápolták, gondoskodtak róla. A paraszt disznót vágott, hogy legyen mit enni, de semmi sem segített, az asszony meghalt. A temetésre sokan eljöttek. A paraszt tehenet vágott, hogy legyen elég ennivaló a halotti toron.
Az egér szomorúan nézte végig a halotti tort.
Ha megtudod, hogy valakinek problémája van, és azt gondolod, hogy ez téged nem érint - gondolkodj el. Mindannyian ugyanazon az úton haladunk, amelynek neve: ÉLET. Minden ember és minden esemény az élet képzeletbeli szőttesének egy-egy fonala.
Görög Rita Dalma

Angyali érintés...
A halál, a veszteség érzése mindig fájdalmas, de különösen az, ha egy gyermek, számára a legfontosabbat - az Édesanyját - veszíti el. Történetünk kis szereplőjével éppen ez történt. Mikulás napja előtt két héttel halt meg az Édesanyja. Az apukája próbálta félretenni az őt ért veszteséget, hogy a kislányának minél több vigaszt tudjon nyújtani. Megbeszélte hát egy barátjával, aki Mikulásként egy közeli áruházban dolgozott, hogy legyen ebben segítségére. Elmondta az elképzeléseit, a "Mikulás" pedig boldogan vállalta el a feladatot.

Megbeszélték, hogy másnap ellátogatnak az áruházba, hogy a kislány találkozhasson a Mikulással.
Másnap hamar végeztek a vásárlással, és az apa úgy intézte, hogy arra fele menjenek, ahol a télapónak elmondhatták a gyerekek kívánságaikat. A kisfiúk és a kislányok énekeltek, verset mondtak a Mikulásnak, de volt, aki csak hallgatott, a többiek pedig, akik még nem kerültek még sorra, szájtátva figyelték a produkciókat. A kislány is nézegette őket, de míg a többiek szemében vidámság csillogott, az övében valami mély, szelíd fájdalom. Eszébe jutott, hogy tavaly talán ugyanitt állt és az Édesanyja kezeit szorongatva várta, hogy ő is sorra kerülhessen a Mikulásnál.
Az emlékezés könnyeket csalt bánatos szemeibe. Az apja észrevette, és vigasztalóan megszorította a puha kis kezecskét. Magához ölelte a kislányt és olyan elveszettnek látszottak a vidám nevetéstől, és izgatott beszélgetéstől hangos tömegben.
Aztán a Mikulás, mintha csak véletlenül nézett volna feléjük, a kislányra nézett. Kissé összeráncolta a homlokát és úgy tett, mint aki erősen gondolkodik. - Niki? Ugye Te vagy Niki? Gyere csak, van itt Neked egy vers. Az a címe, hogy Angyali Üzenet. A kislány bólintott, de nem mozdult. Továbbra is az apukája kezét szorította.
A Mikulás pedig elkezdte szavalni az üzenetet: Az Angyalok a mennyben laknak, De szívünkben is helyet kapnak. Vigyázzák az álmainkat, Felügyelik napjainkat. Nem kérnek semmit, mindig csak adnak, Ha bánat ér minket, megsimogatnak. Ott vannak minden szelíd ölelésben, Minden szívből születő mosoly melegében. Úgy szeretnek, mint az Édesanyák, Letörlik arcunkról a könnyeink nyomát. Én ott jártam az Angyaloknál, Tőlük hoztam üzenetet, Az van írva e levélben, Édesanyád itt van veled. Ha nem is látod őt, a szíveddel majd érzed, Hogy amíg csak élsz, ő vigyázza lépted. - Ne szomorkodj - ezt üzeni, Én mindig veled maradok. Bármikor, ha szükség lesz rám, A szívedbe nézz, ott vagyok. Őrizd meg jól e a levelet, Hogy emlékeztessen rám, S ha majd egyszer nagy leszel, akkor is gondolj rám. És amikor már neked is lesz egy gyermeked, Neki is olvasd fel ezt az üzenetet. Mindig érezni fogod soha el nem múló szeretetem, Ha fázna a lelked, én napfénnyel hevítem. A csillagokkal együtt őrzöm majd az álmod, Megkérem a szelet, hogy fújja el bánatod. Ott leszek, a holdfényben, mely szelíden simogat, Az angyalokkal együtt kísérjük utadat. A Mennyországból is vigyázok rád, Mert ott is én maradok a te Édesanyád.
A kislány tágra nyílt szemmel hallgatta a verset, és mintha a szemében a szomorúság fogyatkozott volna. Amikor a Mikulás átadta neki az "égi postán” érkezett üzenetet, halkan megkérdezte: - Találkoztál a mennyországban az Édesanyámmal? - Igen, ő volt a legkedvesebb Angyal, akit valaha láttam. Ő írta neked ezt az üzenetet. Niki a szívéhez szorította a levelet, majd egy puszit nyomott rá és odafordult az apjához: - Este majd elolvasod még nekem? - Igen, még sokszor elolvassuk közösen - mondta apja, és láthatóan alig tudta visszafojtani a meghatottságát.
Pár nap múlva Niki újra eljött az apjával együtt. Mikor rákerült a sor megkérdezte: - Szavalhatok neked? - Ó, igen, alig várom - mondta a Mikulás és megsimogatta az arcát. És a kislány hibátlanul, gyerektől szokatlan átéléssel elmondta az égi postán jött angyali üdvözletet. - Azért tanultam meg, hogy mindig bennem, mindig a szívemben legyen, hogyha a levéllel bármi is történne - mondta a kislány. A Mikulás nem szólt semmit, mert a torkát fojtogatta a meghatódottság, csak a szemei kezdtek furcsán csillogni, és belül a szívében érezte, hogy az a mások számára értéktelen papírdarabka, amelyre az Angyali Üzenet volt írva, a kislánynak minden földi kincsnél értékesebb. Mert az Anya érintése egy igazi Angyali érintés.

Te melyik kutya vagy?
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy templom, abban pedig egy terem, melynek minden falát tükrök borították. Történt egyszer, hogy egy kutya eltévedt ebben a templomban, és addig bolyongott, míg végül ebben a teremben találta magát. Ahogy hirtelen megpillantotta ezer tükörképét, morogni és ugatni kezdett vélt ellenfeleire. Ám ezek ezerszeresen vicsorogtak és ugattak vissza rá. Erre az eltévedt eb még dühödtebben reagált, míg végül belepusztult ádáz őrjöngésébe.
Telt-múlt az idő, s egyszer egy másik kutya keveredett az Ezer Tükör Termébe. Őt is körülvette ezer tükörképe, csakhogy ez a kutya boldogan csóválni kezdte a farkát – mire az ezer tükör-eb szintén örömteli farkcsóválásba kezdett. Ez a kutya végül jókedvűen és megerősödve hagyta el a templomot.
Senki sem fogja megtudni, de te azért tedd fel a kérdést magadnak: az első vagy a második kutyára hasonlítasz-e inkább?

Kis mag a gránitkövek között
A németországi Hannover temetőjében van egy sír, amelyen hatalmas gránitkövek és márványdarabok fekszenek, betonnal és acélpántokkal összefogva. Ez egy olyan asszony sírja, aki nem hitte el, hogy Jézus feltámadt a halálból, s azt sem, hogy a halál után lesz feltámadás. Végrendeletében elrendelte, hogy sírját olyan biztonságosan zárják le, hogyha lenne is halottak feltámadása, akkor se nyíljon fel a sír. A márványkőre ezeket a szavakat vésette: "Ezt a sírt sohasem szabad felnyitni!" Azonban egy kis mag a gránitkövek alá került és növekedni kezdett. A kikelt növény kereste a világosságot. Senki sem gondolta volna, hogy egy fejlődő palánta képes szétfeszíteni a vastag acélpántokat és a lebetonozott köveket. A kis mag fává cseperedett, és az óriási kövek szétnyíltak előtte. Jézus ellenségei - közöttük Kajafás - azt gondolták, amikor Jézus testét betemették a sírba, hogy többé nem kerülhet ki onnét. De Isten hatalma, amely Hannoverben egy kis növény által nyilvánult meg, még csodálatosabban működött Jézus sírjánál Jeruzsálem közelében.

Honnan veszed a bátorságot?

http://www.laudetur.hu/?q=batorsag

Kalitka
George Thomas lelkipásztor húsvét reggelén, amikor a zsúfolt templomban felment a szószékre, egy régi, rozsdás, rozoga madárkalitkát vitt magával és letette a szószék párkányára. Persze mindenki meglepődve nézte és kíváncsian várta, mi fog itt történni. A prédikáció így kezdődött:

 
"Amikor tegnap végigmentem az utcán, szembe  jött velem egy gyermek, és a kezében lóbálta ezt a madárkalitkát. A kalitka alján három kis veréb lapult, reszketve a hidegtől és a félelemtől. Megállítottam a fiút és megkérdeztem:
– Na, mit viszel magaddal?
– Csak ezt a három szerencsétlen madarat – felelte.
– Aztán mit kezdesz velük? – kérdezősködtem.
– Hazaviszem őket és szórakozom velük – felelte. – Kihúzom a tollaikat, hadd verdessenek kétségbeesetten, vagyis halálra rémítem őket. Élvezni fogom.
– De előbb-utóbb beleunsz majd. Utána mit csinálsz velük?
– Ó, van otthon két macskánk – mondta a fiú –, azok szeretik a madárhúst. Megetetem őket velük.
Hallgattam egy kicsit, aztán ismét megszólaltam:
– Fiam, mennyit kérsz a madarakért?
– Nem kellenek magának ezek a vacak, szürke, mezei madarak. Még énekelni sem tudnak. Még csak nem is szépek.
– Mennyit akarsz értük? – kérdeztem ismét.
A fiú végignézett rajtam, mintha megbolondultam volna, aztán megmondta az árat: tíz dollár. Kivettem a zsebemből a tíz dollárt, és odaadtam a gyereknek. A fiú letette a kalitkát a földre, és egy pillanat alatt eltűnt.
Én aztán felemeltem a madárkalitkát, elvittem a közeli parkba, ott letettem, kinyitottam az ajtaját, és szabadon engedtem a madarakat."
Miután Thomas prédikátor elmondta a kalitka történetét, mindjárt egy másik történetbe kezdett:
"Egy nap Jézus és a Sátán között párbeszéd folyt. A Sátán büszkén dicsekedett:
– Az egész emberiséget a kezem közé kaparintottam. Csapdát állítottam nekik olyan csalétekkel, amelynek nem tudnak ellenállni. Mind az enyémek!
– Mi a terved velük? – kérdezte Jézus.
– Szórakozni fogok velük. Megtanítom őket arra, hogy gyűlöljék és kínozzák egymást; hogy részegeskedjenek és kábítózzanak; hogy fegyvereket és bombákat találjanak fel, és öljék meg egymást. Nagyon fogom élvezni – mondta a Sátán.
– Mit csinálsz majd velük akkor, ha eleged lesz a játékból!
– Megölöm őket! – felelte a Sátán.
– Mennyit kérsz ezekért a tönkretett emberekért? – érdeklődött tovább Jézus.
– Nem kellenek neked ezek az emberek! Nem jók semmire! Megveszed őket, ők pedig csak gyűlölni fognak. Leköpnek, megkínoznak és megölnek. Nem kellenek ők neked!
– Mennyit kérsz értük? – kérdezte újból Jézus.
A Sátán végignézett Jézuson és megvető gúnnyal mondta:
– A véredet, az összes könnyedet és az egész életedet kérem értük!
Jézus így szólt:
– Megegyeztünk!
Azután kifizette az árat..."
Ezzel George Thomas fogta a madárkalitkát és a döbbent csendben lement a szószékről.

Egy győztes vére
Dr. Felix Ruh párizsi orvos Louis Pasteur munkatársa volt az ún. csíra-elmélet szemléltetésénél. Az orvos unokája fekete diftériában halt meg és Dr. Ruh megfogadta, hogy addig nem nyugszik, amíg ki nem deríti, mi végzett az unokájával. Több napra bezárkózott laboratóriumába, majd azzal a vad elszántsággal jött elő, hogy bebizonyítja kollégájával, Louis Pasteurrel: a csíra-elmélet több egy egyszerű elméletnél.

Az orvosok társasága elvetette Pasteur ténykedését, és sikerült száműzniük őt a városból. De ő nem ment messzire Párizstól. Az erdőben rejtőzött el, ahol létrehozott egy laboratóriumot, hogy ott folytassa betiltott kutatásait.

Húsz gyönyörű lovat vittek ki az erdőbe, a rögtönzött laboratóriumához. Tudósok, orvosok és nővérek jöttek megnézni a kísérletet. Ruh kinyitott egy acélszekrényt, és kivett belőle egy nagy vödröt, amely hónapokon át gondosan tenyésztett fekete diftéria baktériumokkal volt tele. Annyi baktérium volt benne, hogy bőségesen elegendő lett volna egész Franciaország kiirtásához. A tudós rendre odalépett a vödörrel a lovakhoz, és bekente orrlyukaikat, nyelvüket, torkukat és szemüket a halálos baktériumokkal. Egy kivételével mindegyik ló nagyon belázasodott és elpusztult. A legtöbb orvos és tudós beleunt a kísérletbe, és nem várta meg a végét. Azt gondolták, hogy a huszadik ló is előbb-utóbb így végzi.

Még néhány napig szenvedett, és szánalmas állapotban feküdt a földön. Míg Ruh, Pasteur és sokan mások tábori ágyakon aludtak az istállóban, az ügyeletes betegápoló azzal volt megbízva, hogy keltse fel a tudósokat, ha az állat testhőmérsékletében változás állna be az éjszaka folyamán.
Egy éjszaka két óra tájban a ló láza fél fokkal csökkent, és az ügyeletes felköltötte Dr. Ruh-t. Reggelre további két fokkal kevesebbet mért a lázmérő. Aznap estére teljesen elmúlt a láz, és a ló fel tudott állni, valamint enni és inni tudott.

Akkor Dr. Ruh fogott egy nagy pörölyt, és halálos ütést mért a szép ló szemei közé. A tudósok kiszívták az összes vért ennek az állatnak az ereiből, amelyikben kifejlődött ugyan a fekete diftéria, de legyőzte. Amilyen gyorsan csak tudtak, a párizsi városi kórházba hajtottak. A felügyelőn és az őrökön keresztül utat törtek maguknak, és bementek a fertőző osztályra, ahol háromszáz csecsemő feküdt elkülönítve, hogy ott haljanak meg a fekete diftéria miatt. A ló vérével erőszakosan beoltottak minden kisgyermeket. Három gyermek kivételével mindannyian életben maradtak, és teljesen felépültek betegségükből.

Egy győztes vére mentette meg őket.

Azzá válok, ami vagyok
Egyszer a király sétára indult a királyi kertben.
Nyomasztó látvány tárult elé: hervadó virágok, fonnyadó bokrok, kiszáradt, korhadt fák.

A tölgyhöz fordult.
- Elszáradtam, mert nem tudok olyan magasra nőni, mint a fenyő - mondta a tölgy.
A fenyőre nézett.
- Korhadok, mert soha nem fogok szőlőt teremni, mint a szőlővessző.
A szőlőhöz lépett:
- Megfonnyadtam, mert soha sem tudnék úgy virágba borulni, mint a rózsabokor.
Egyetlen egy élettel teli, viruló, virágzó növényt talált a kertben, az árvácskát.
- Azt gondoltam, - szólt az árvácska - amikor elültettél, árvácskát akartál. Ha tölgyet akartál volna, tölgyet ültettél volna. Ha szőlőt, akkor szőlőtőkét. Ha rózsát, akkor rózsabokrot.
Azt gondoltam, mivel úgysem lehetek más, mint ami vagyok, hát azzá leszek legjobb tudásom szerint.

Menetrend a mennyország felé
Állandóan érvényben van.
Mindenki számára csak ez az egy menetrend érvényes.

Indulás: bármikor
Érkezés: ahogyan az Úr akarja
Jegyek ára: ELSŐ OSZTÁLY: ártatlanság és vértanúság
Másodosztály: bűnbánat és bizalom Istenben
Fapados: engesztelés, megnyugvás
Fontos tudnivalók:
1. menettérti jegy nincsen
2. nem kéjutazás
3. gyermek utazása ingyenes, ha anyjuk az Egyház tartja ölben őket.
4. fölösleges csomagot ne vigyünk.
Elegendő a jótettek kötege, különben fennáll a veszély, hogy lekéssük a vonatot. 

AJÁNDÉKOK, AMIK NEM KERÜLNEK SEMMIBE
- főleg most így nagyböjt idején

1. Egy jó szót szólni
2. Egy beteget felvidítani
3. Óvatosan csukni be az ajtót
4. Apróságnak örülni
5. Mindenért hálásnak lenni
6. Jó tanácsot adni
7. Egy levél megírásával örömet szerezni
8. Jogos panaszt nem eleveníteni fel újra
9. Nem tenni szóvá, amit a másik hibázik
10. Nem sértődni meg egy félre sikerült szó miatt
11. A levert hangulatot nem venni komolyan
12. Megtalálni a dicsérő, elismerő szót a jóra
13. Megtalálni az együtt érző szót a megalázottnak
14. Találni egy tréfás szót a gyermekeknek.
15. Elismerni az elkövetett helytelenséget
16. Örülni a holnapi napnak
17. Bizonyos dolgokra aludni egyet
18. Mindenre rászánni a kellő időt és gondot
19. és MINDENBEN és MINDENBEN szeretetben lenni.

Hóvirág Testvér!
Valamit szeretnék mondani Neked. Ne hidd, hogy csúnya a világ, s az emberek rosszak. A világ szép, s az emberek jók. A rosszaság nem egyéb, mint valami furcsa betegség, mely ragályos és időnként visszatér. Akár a pestis vagy a nátha. S olyankor elcsúfítja a világot maga körül.
A világot? A Te világodat. De ne feledd el, hogy a Te világodon kívül van még egy másik világ és ez az igazi világ. Gyökered, vagyis jellemed, adottságaid, érzéseid és az a sok láthatatlan holmi, amit magadban hurcolsz egy életen át, ebből az igazi világból ered, és ahhoz a mesterséges másik világhoz, melyet magadnak csináltál, csak annyi köze van, mint a hóvirágnak az avarhoz, melyen átüti fejét midőn a földből előbúvik.
Ha felületesen megnézed, azt hiheted, hogy ez a penészszagú halott szőnyeg tartja a hóvirágot a hátán. Pedig nem így van. Előfordul, hogy erdőtűz támad, s az avar tüzet fog és elég. Elég a hóvirág is vele, az igaz. De jövő tavasszal előbúvik megint. Miért? Mert gyökere mélyebben volt, mint a halott avar, a földben volt, az igazi földben.
Így van ez veled is, testvér. Gyökered nem ebből a világból való, amit magad köré ácsoltál, és ha tűz támad s rád dőlnek a kontár tákolmány romjai: Éned az ösztön gyökérszálainak nyomán visszamenekül az igazi világba, akár a hóvirág. Mert nincsen különbség, közted, s a hóvirágok között abban a világban.
Wass Albert

Emlékezz, hogy szeretlek! 

Miután a földrengés véget ért, az egyik mentőosztag egy fiatalasszony házához ért, ahol a repedéseken keresztül látni lehetett annak holttestét. Az asszony teste egy furcsa térdelő pozícióban volt, mintha imádkozott volna. Törzse előredőlt és két kezével valamilyen tárgyra támaszkodott. A ház az asszony hátára és fejére omlott.
Nagy nehézségek árán a mentőosztag vezetője átnyúlt kezével a keskeny nyíláson, és próbálta elérni az asszony testét. Azt remélte, hogy talán még mindig életben találja. Viszont a hideg, merev test ennek az ellenkezőjéről árulkodott.
Az osztag majdnem tovább is állt, a következő romokba dőlt ház irányába tartva. De valamilyen oknál fogva az osztagvezetőnek az az ellenállhatatlan érzése támadt, hogy vissza kell menniük a holt asszony házához. Ismételten letérdelt és kezeivel benyúlt a keskeny résen, hogy
megtapogassa az asszony teste alatt levő kevés helyet. Hirtelen izgatottan felkiáltott:
- Egy gyermek! Egy gyermeket találtam! Közös erőfeszítéssel az osztag tagjai óvatosan egyenként elmozdították a romokat a halott asszony körül. Egy virágos takaróba göngyölt, 3 hónapos kisfiú feküdt az édesanyja holtteste alatt.
Nyilvánvalóan az asszony a lehető legnagyobb áldozatot hozta meg, hogy fiát megmentse. Háza összeomlásakor saját testével védte meg fiát. Amikor az osztagvezető karjaiba vette, a kisfiú még mindig békésen aludt.
A mentőorvos is gyorsan ott termett, hogy megvizsgálja a kisfiút. Mikor a takarót szétnyitotta, egy mobiltelefont talált benne egy SMS üzenettel a képernyőjén: "Ha ezt túléled, emlékezz arra, hogy szeretlek.” A jelenlévők a telefont kézről kézre adták és egymás után fakadtak könnyekre. “Ha ezt túléled, emlékezz, hogy szeretlek.” Ez egy anya gyermeke iránti szeretete!
Egy igaz történet, a Japánt megrázó földrengés során történt…

 

Egy indián bölcs asszony, amikor a hegyekben utazgatott, egy folyóban talált egy különösen értékes követ. Másnap találkozott egy másik utazóval, aki éhes volt, így hát a bölcs indián asszony kinyitotta a csomagját, és megosztotta ennivalóját a vándorral. Az éhes utas meglátta a drágakövet az indián asszonynál, és kérte őt, hogy adja neki. A nő habozás nélkül neki adta a követ.
A vándor örvendezve jó szerencséjén tovább állt, hiszen tudta: a drágakő olyan értékes, hogy élete hátralévő részében nem kell többé szükséget szenvednie. Ám néhány nappal később a vándor visszatért az asszonyhoz, és visszaadta neki a követ.
"Gondolkoztam ...- szólalt meg. Jól tudom milyen értékes ez a kő, de visszaadom abban a reményben, hogy adhatsz nekem valamit, ami még értékesebb. Add nekem azt a valamit belőled, ami képessé tett arra, hogy nekem add a követ."

Neheztelés ládikója
Egy tanár minden diákjának azt a feladatot adta fel a következő hétre, hogy vegyenek egy karton dobozt és az elkövetkező héten minden egyes személyért, aki bosszúságot okoz nekik, akiket nem szívlelnek és akiknek nem tudnak megbocsátani, tegyenek be a ládikóba egy barackot, melyre tegyenek egy címkét is az illető személy nevével.
Egy héten keresztül ezt a ládikót a hallgatóknak magukkal kellett cipelniük állandóan, otthonukba, az autójukba, az órákra, még éjszaka is ágyuk mellé kellett helyezniük azt.

 
 A hallgatóknak szórakoztatónak tűnt az elején a feladat és mindannyian buzgón írták a neveket, melyek gyermekkoruktól kezdve eszükbe ötlöttek. Ezután, lassan-lassan, amint múltak a napok, a hallgatók újabb neveket írtak a listára, olyan emberek neveit akikkel naponta találkoztak és úgy tűnt, megbocsáthatatlanul viselkedtek velük szemben...
Feltűnt nekik időközben, hogy a ládikó egyre súlyosabbá válik. A hét elején beletett barackok kezdtek ragacsos masszává rothadni, elviselhetetlen bűzt árasztva és a rothadás gyorsan átterjedt a többi barackra is.

Nehéz problémát okozott az is, hogy kötelesek voltak állandóan magukkal hordani ezt, vigyázzanak arra, nehogy az üzletekben, az autóbuszban, az étteremben, találkozón, ebédlőben, fürdőben felejtsék azt, főképp mert minden egyes hallgató neve és lakcíme valamint a kísérlet témája rá volt írva a ládikóra. Ráadásul, a karton doboz is kellett szétbomlani, siralmas állapotba kerülve: nehezen cipelve súlyos terhét.

Mindannyian gyorsan és világosan megértették a leckét, amit a tanár megpróbált elmagyarázni nekik a hét végén, vagyis, annak a ládikónak a súlya, amit egy héten keresztül magukkal cipeltek, csupán a magunkkal cipelt lelki nehézség súlyát képviseli, akkor amikor gyűlöletet, irigységet, más személyek iránti megvetést cipelünk magunkban. Gyakran azt hisszük, hogy kegyelmet gyakorolunk másoknak megbocsátva. A valóságban azonban, ez a legnagyobb szívesség, amit önmagunknak tehetünk!

A te ládikódban hány barack van... és mit szándékozol velük tenni?!

Merényi Zoltán

A szeretet aranykulcsa minden szív ajtaját kinyitja
A város egyik külső negyedében laktak Mansonék hét gyermekükkel. Bizony nem volt könnyű dolog ennyi éhes száj számára előteremteni a mindennapit. A legidősebb a 15 esztendős Roberta volt közülük. Az édesanya szinte éjjel-nappal dolgozott, mosott, vasalt, takarított idegen embereknél, hogy ezzel is hozzájáruljon a család fönntartásához. A törékeny és beteges Roberta vigyázott kis testvéreire, ő főzött, mosott reájuk. Esténként Manson papa a ház körül foglalatoskodott, amelyet maga épített. Így érkezett el Roberta hőstettének órája.Az édesapa és az édesanya nincsenek otthon. Roberta éppen kis testvéreit fürdeti. Hirtelen robbanás hallatszik a szomszéd szobából és hatalmas lángnyelv tör ki az ajtaján. Mi történhetett? Felrobbant a petróleumkályha. Roberta azonnal berohant a hálószobába és testvérkéit kihordta a házból. Mikor már valamennyien kint voltak, akkor rémült meg, eszébe jutott, hogy a legkisebb testvérkéje, Leroy hiányzik, ugyanis éppen a másik szobában tartózkodott.
Roberta nem sokáig gondolkozott, hanem a konyhán keresztül a szobába sietett. Mikor kezét a kilincsre teszi, megrémülve kapja vissza, mert a kilincs olyan forró, mint a tűz. Roberta leveri és berohan a szobába. Itt valóságos pokol fogadja. Roberta köhögést hall. Istennek hála, Leroy él. A kisfiút az asztal alatt találja meg. A lángok ruhájába kapnak; amely azonban meglehetősen vizes volt a mosás miatt. Ezzel azonban Roberta nem sokat törődik, csak arra ügyel, hogy öccsét megóvja a lángoktól. Lassan elvánszorgott a konyhaajtóig, de nem tudta kinyitni. Közben a kis Leroy fuldokolni kezdett. Ekkor Roberta az ablakhoz ugrott és kitörte az üveget. Friss levegő áradt be rajta. Végre sikerül kinyitni a konyhaajtót. Kezében a gyermekkel elvánszorog a szomszéd ház lépcsőjéig, ahol eszméletlenül összeroskad. Súlyos égési sebeket szenvedett és heteken át feküdt a kórházban. A gondos ápolás következtében visszanyerte egészségét. Csak néhány égési seb a nyakán és a karján hirdette hős-tettét.
Talán mondanom sem kell, hogy ezek után Roberta lett egész Chicago kedvence. Az újságok beszámoltak hőstettéről és mindenki kedveskedni akart neki. Levelek és ajándékok érkeztek a kórházba és mire Roberta hazatérhetett, újjáépítve várta otthonuk. Mikor hazaindult, egy szép autó várta a kórház kapujában. Sok száz autó kísérte haza, ahol ünnepélyesen fogadták szülei és testvérei, a plébános és a polgármester. Egy aranyból készült kulcsot nyújtottak át Robertának, hogy ezzel nyissa ki új házuk ajtaját. Roberta boldogan ölelte át szüleit és sorra csókolta testvérkéit. Mindenki együtt örvendezett vele és megérezte, hogy a szeretet aranykulcsa minden szív ajtaját kinyitja.


Tűzd ki a célt, de figyelj a harmóniára
A fiatal sólyom elmondta anyjának, hogy komoly tervei vannak.
- Mik a terveid? - kérdezte az anyja.
- Be akarom repülni az egész világot, el akarok olyan helyre jutni, ahol még a madár sem járt.
- Jól van, tanulj csak szorgalmasan!
Attól fogva a fiatal sólyom megszakítás nélkül gyakorolta a repülést. Ám eközben semmi mással nem foglalkozott, semmi más nem érdekelte.
Egy reggel így szólt hozzá az anyja:
- Gyere menjünk táplálékot keresni.
- Nem anyám, én nem megyek. Én nem alacsonyodom le az ilyen dolgokhoz.
- Már miért nem?
- Anyám, ne háborgass ilyen hiábavalóságokkal. Te is arra serkentettél, hogy szorgalmasan tanuljak és felkészüljek a világkörüli útra.

- Igen gyermekem, - felelte az anyja - de vágyad soha nem válhat így valóra, ha nem vagy képes, hogy táplálékot szerezz magadnak. Első nap még csak éhes leszel, másodikon nem tudsz tovább repülni, a harmadik napon éhen halsz.
Tanulság: Napjaink ne csak munkával, tanulással, ne csak pihenéssel vagy más kikapcsolódásból álljanak, hanem ezek harmonikus egységéből. Mindent szeretetből tegyünk, a legjelentéktelenebb tűnő dolgokat is. Így életünkben elérhetjük vágyainkat, és legmerészebb álmaink is valóra válnak!

Antóniosz atya bölcsességeiből
Egyszer megkérdezte valaki Antóniosz atyát: Mit kövessek, hogy Istennek tetszek?
Az idős atya így felelt: Kövesd, amit meghagyok neked; bárhová mész, mindig Isten legyen szemed előtt, bármit teszel, a Szent Írásokból bizonyítsd, és ahol egyszer letelepszel, ne távozz onnan hamarosan. Ezt a három dolgot kövesd, és üdvözülni fogsz!
Egyszer egy ember vadállatra vadászott a sivatagban. Meglátta, amint Antóniosz atya a testvérekkel tréfálkozott. Erre harag fogta el. Mivel az idős atya meg akarta őt győzni arról, hogy időnként tekintettel kell lenni a testvérek gyengéire is, így szólt:
Tegyél egy nyilat íjadra, és feszítsd meg! És az úgy tett. Akkor ismét azt mondta Antóniosz: még jobban feszítsd meg! Az megfeszítette. Újból így szólt Antóniosz: feszítsd meg!
Erre azt mondta a vadász: ha mértéken felül feszítem meg, eltörik az íj!
Az idős atya így szólt: így van az Isten művével is. Ha mértéken felül megerőltetjük a testvéreinket, hamar széttörnek. Tehát néha tekintettel kell lennünk gyengéikre is.
Amikor meghallotta ezt a vadász, bűnbánat fogta el, és nagy lelki haszonnal távozott az idős atyától, a testvérek pedig megerősödve tértek vissza kunyhóikba.

Embernek lenni emberfeletti feladat
Egy szombat reggel egy kisfiú a homokozójában játszott. Ott volt nála egy doboznyi autója és teherkocsija, a műanyagvedre és egy fényes, piros műanyag lapát. Ahogy utakat épített és alagutakat ásott a puha homokban, talált egy nagy követ a homokozó közepén. A fiúcska körülásta a követ, és így sikerült kiszabadítania a homokból. Nem csekély vesződséggel nyomta-taszigálta a követ a lábával. (A fiúcska nagyon kicsi volt, a kő meg nagyon nagy.)
Amikor a homokozóláda falához ért a kővel, azt látta, hogy nem tudja átgurítani rajta. A kisfiú csak tolta, nyomta, és a lapáttal feszítve emelte, de valahányszor azt gondolta, hogy előbbre jutott, a kő megbillent, és visszaesett a homokozóba. A kisfiú morgott, küszködött, taszította, lökte, de csak annyit ért el, hogy a kő visszagurult, és meghorzsolta pufók ujjait. Végül csalódottságában sírva fakadt.
Közben édesapja a nappali ablakából követte az események alakulását.
Ahogy eleredtek a könnyek, egy óriási árnyék vetődött a homokozóban a sírdogáló kisfiúra.
A fiúcska édesapja volt az. Szelíden, de határozottan kérdezte:
- Fiam, miért nem vetettél be minden rendelkezésedre álló erőt?
A kisfiú megsemmisülten zokogta:
- De hát azt csináltam, apa, hát azt csináltam! Minden erőmet beleadtam!
- Nem fiam - helyesbített az apa kedvesen. - Nem adtad bele minden erődet. Nem kértél meg engem!
Azzal az édesapa lehajolt, megragadta a követ, és kirakta a homokozóból.

Nem egyformák az embersorsok...
Pár nap volt karácsonyig. Az erkélyeken ott bújtak már a fenyők, délutánonként furcsa, szürke homály úszott a levegőben. Az asszonyok derűs pánikkal hordták haza kosaraikban az ünneprevalót. Gonddal vették számba a család apraját, nagyját, hogy legyen mindenkinek valami kedvére való az ünnepi asztalon. A kirakatok előtt gyerekek ácsorogtak, szemükben vágy és gond. A kirakat őrzi még, amit maguknak szeretnének, és drága kincsként rejtegeti, amit édesanyának, apának, testvérnek szánnak – ha elég a pénz.
Magas, szőke asszony állt a boltban a többiek között. Már nem fiatal, de nem is öreg annyira, hogy ne vinné a lendületet, ha rezonált a szíve. Most kedvtelenül tartja a kosarát.
- Mit is… Dió nem kell, ezidén nem süt beiglit. A porcukor is elég. Karácsonyfadísz… Jó lesz a régi. Szaloncukorból kell majd fél kiló, több nem, úgyis megmaradna. Hiszen nálunk nincs gyerek. S ismétli valami hangtalanul benne: - Nincs gyerek… nincs gyerek… Nincs gyerek.
Nem is volt soha. Pedig lassan már unokája lehetne. Gépiesen nyúl a tej, kenyér, vaj után. A pénztárosnőre rámosolyog, de színtelen hangon diktálja: - csak a mindennapi: tej, kenyér, vaj…
Otthon a leveles szekrényben egy kicsi csomag volt beszorítva. Látszik, nem előre készítették. A látogató hiába csengetett, nem akart dolgavégezetlenül elmenni, becsomagolta abba, ami a keze ügyébe került. Az asszony szórakozottan bontogatja. Két kicsi terítő és egy cédula hull ki belőle. Éva írta. Éva az Asszony barátnőjének a lánya. A barátnőt alig fél éve kisérték ki a temetőbe. Hiába készült negyvenévesen nagymamaságra, az első unokát már nem láthatta. Az Asszony meghatódottan nézi a terítőcskéket. - Milyen kedves Éva, hogy a kisgyermek új gondja mellett rám is gondolt. Talán nekem kellett volna? - fut át rajta a gondolat.     
Fátyolos szemmel olvassa cédulát: „Szerettem volna személyesen… ez az első karácsony édesanyám nélkül…Meg akartam kérdezni annak a püspökkenyérnek a receptjét, amit ő sütött nekünk minden karácsonyon… Ha tudja Ilonka néni, írja meg ezen a lapon, én már próbáltam könyvből, de nem olyan lett…”
A megcímzett postai lap a földre hullt. Felveszi, elolvassa a címzést, mintha csak ellenőrizné. Nem rendezett benne még terve, értelme nem formálta gondolattá, de szíve viszi a tetteit. Dobozokat kattint, fiókokat húz, ajtót nyit. – Mazsola nincs itthon, a cukor nem elég, mák is kell. Sütök húst is nekik… Szaloncukor két doboz kell, egyik nekik, másik nekünk…
Kabátját visszaveszi, az előszobában állva írja meg a lapot: „Kislányom! Légy nyugodt, annak a püspökkenyérnek a receptjét ismerem. Megsütöm. Sütök kalácsot, beiglit is, hiszen van dolgod elég Istvánkával… Te csak rá ügyelj. Pista vegyen karácsonyfát, a rávalót én viszem Édesanyád helyett…” 
Nagyot sóhajt, mikor befejezi. Szeme még fátyolos, de a hangtalan hang ott belül most lágyabban szól: „Mert nem egyformák az embersorsok. Nekem ez adatott: ahol hiányzik valaki, oda kell beálljak.” „ Az igazi család sem lehet mindig együtt az ünnepen, nekem ilyen szétszórt családom van. Sokfelé rakta le őket Isten. Törődnöm azzal kell, aki éppen jelentkezik.” Mosolyog. „Szétszórtan élünk, de egy az asztalunk. Csak erővel bírjam, kicsit késő van már.” És bírta erővel…
Másnap ünnepi kalács illata töltötte el a konyhát. Kicsi gyermekholmi, szaloncukor, ajándék feküdt az asztalon. Arca kipirult, szomorú szeme ragyogott.
– Ezt elviszem nekik, ez nekünk marad… Nem, diósból még egy kell, hiszen minden évben küldtek csomagot vidékre Kálmán bácsinak. Ezt is meg kell mondjam…
Gondosan csomagolt, de a sporttáska cipzárját nem tudta behúzni. A hétköznap délutáni villamosban szétterült a frissen sült kalácsok árulkodó illata, s bennük az ünnep otthont ígérő öröme. Míg féltő gonddal tovább tette csomagját, az egyik beigli vége kinevetett a papír alól. A szemben ülő férfi elmosolyodott: Cinkos rosszallással hangjában kérdezte: - Viszi a gyerekeknek?
Az asszony megrezzent. Én ekkor már mellette álltam, és ismertem csomagja titkát. Amíg a villamosra vártunk, elmesélte. Szememmel bíztattam, hogy válaszoljon. Az útitárs újra kérdezett: –  A gyerekeknek?  Ő kipirult arccal, boldogan válaszolt: – A gyerekeknek, meg az unokának! Hála Istennek, van hová vinnem…
A villamoson csend volt és béke. Talán egyre gondoltunk valamennyien: Milyen boldog ez az ember, milyen szép karácsonyi öröme van!

Misa egy melegszívű kisfiú
Közeledett a karácsonyeste. Árváink életükben először hallották a karácsonyi történetet! Elmeséltük nekik, hogy József és Mária elment Betlehembe, de már nem volt hely számukra a fogadókban. Aztán hogyan született meg Jézus egy istállóban, és hogy fektették szülei egy jászolba. Amíg beszéltünk, a gyerekek és a nevelők lélegzet visszafojtva hallgattak bennünket. Némelyikük a szék legszélére csúszott, nehogy egy szót is elmulasszon abból, amit mondunk.
Amikor véget ért a történet, minden gyereknek adtunk három kis darab kartonpapírt, amiből egyszerű jászolt készíthettek. Kaptak egy kis sárga szalvétadarabot is, amit azután az útmutatásunk szerint vékony csíkokra téptek, és szalmaként a jászolba tették.

Világosbarna filcből babformákat vágtunk ki, egy régi hálóingből pedig négyszögű flanell darabokat, hogy a babáknak takarója is legyen.
A gyerekek serényen dolgoztak, hogy összeállítsák apró jászlaikat, én pedig körbejártam közöttük, hogy segítsek, ha valamelyiküknek szüksége lenne rá. Minden rendben ment. Aztán ahhoz az asztalhoz értem, amelyiknél a hat év körüli kis Misa ült. Éppen elkészült a munkájával. Amikor szemügyre vettem a jászlát, elképedtem, mert nem egy, hanem két baba feküdt benne. Gyorsan hívtam a tolmácsot, hogy megkérdezzem a kisfiútól, miért így készítette a jászolt.
A fiúcska széttárta a karjait, elgondolkozva nézte a pici jászolt. Aztán nagy komolyan belefogott a karácsonyi történet elmesélésébe. Életében először hallotta ezt a történetet, úgyhogy meglepett, milyen pontosan emlékszik rá. Mikor ahhoz a részhez ért, hogy Mária a kis Jézust a jászolba fektette, innen egészen sajátos módon folytatta:

"Amikor Mária a babát a jászolba tette, Jézus rám nézett, és megkérdezte, hogy hol lakom. Elmondtam neki, hogy nekem se mamám, se papám, se otthonom nincs. Akkor Jézus azt mondta, hogy lakhatnék nála. Azt feleltem, hogy ez nem megy, mert én nem tudok neki ajándékot adni, mint mások. De annyira szerettem volna Jézusnál lakni! Gondolkodtam, nincs-e valamim, amit odaajándékozhatnék neki. Eszembe jutott, hogy melegíthetném őt. Úgyhogy megkérdeztem Jézust: Ha melegen tartalak, az olyan lenne mint egy ajándék? Jézus erre azt felelte: Ha melegen tartanál, az volna a legszebb ajándék, amit valaha is kaptam. Akkor befeküdtem mellé a jászolba, és Jézus rám nézett, és azt mondta, hogy most már vele maradhatok - mindig."

Mire Misa befejezte a történetét, elöntötték szemét a könnyek, és megállíthatatlanul patakzottak végig az arcán. Arcát kezébe temette, és fejét az asztallapra hajtotta. Két kis válla csak úgy rázkódott a keserves zokogástól.
Ez az árva kisfiú talált valakit, aki sohasem hagyná el vagy bántaná őt. Valakit, aki mindig vele lesz.

Megtanultam: nem az számít leginkább, hogy mink van az életben, hanem hogy kicsodánk.

 

 A négy gyertya
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer négy gyertya. Olyan nagy volt a csend körülöttük, hogy tisztán lehetett érteni, amit egymással beszélgettek. Azt mondta az első:
- ÉN VAGYOK A BÉKE! De az emberek nem képesek életben tartani. Azt hiszem, el fogok aludni.  - Néhány pillanat múlva már csak egy vékonyan füstölgő kanóc emlékeztetett a hajdan fényesen tündöklő lángra.
A második azt mondta:
- ÉN VAGYOK A HIT! - Sajnos az emberek fölöslegesnek tartanak. Nincs értelme tovább égnem.  - A következő pillanatban egy enyhe fuvallat kioltotta a lángot. Szomorúan így szólt a harmadik gyertya:
- ÉN A SZERETET VAGYOK! Nincs már erőm tovább égni. Az emberek nem törődnek velem, semmibe veszik, hogy milyen nagy szükségük van rám. - Ezzel ki is aludt.
Hirtelen belépett egy gyermek. Mikor meglátta a három kialudt gyertyát, felkiáltott:
- De hát mi történt? Hiszen nektek égnetek kéne mindörökké! - Elkeseredésében hirtelen sírva fakadt.
Ekkor megszólalt a negyedik gyertya:
- Ne félj! Amíg nekem van lángom, újra meg tudjuk gyújtani a többi gyertyát. ÉN VAGYOK  A REMÉNY!
A gyermek szeme felragyogott. Megragadta a még égő gyertyát, s lángjával új életre keltette a többit.

 Melyiket válasszam?

 
- Azt szeretném, hogy szakítsa meg a terhességemet, nagyon számítok Önre.
Az orvos gondolkodóba esik, majd így szól: - Azt hiszem, van egy jobb megoldás, ami az Ön számára is kevésbé veszélyes. A nő elmosolyodott, gondolván, a doki megértette, mit szeretne.
Az orvos folytatta: - Nézze, hogy ne kelljen egyszerre két kisbabára vigyáznia, öljük meg azt, amelyik az ölében van most.
Így tudna egy kicsit pihenni, mielőtt a másik megszületik. Ha meg akarjuk ölni az egyiket, mindegy melyik az. Az Ön testére semmi veszélyt nem jelentene, ha az ölében lévő babát választaná.

A hölgy elszörnyedt. - Na de, doktor úr! Milyen szörnyű! Megölni egy gyereket, az bűn!
- Szerintem is, - mondta az orvos – de nekem úgy tűnt, ez Önnek nem probléma, és azt gondoltam, akkor ez a legjobb megoldás. Az orvos elmosolyodott, érezte, érthető volt az álláspontja. Sikerült meggyőznie a mamát arról, hogy nincs különbség aközött, hogy egy már megszületett gyereket ölnek meg, vagy azt, aki még az anyaméhben van.
A bűn ugyanaz! A szeretet azt mondja: Feláldozom magam, hogy a másiknak jobb legyen. Az abortusz azt mondja: Feláldozom a másikat, hogy nekem jobb legyen.  

 Krisztus Király
„Pilátus közbeszólt: „Tehát Király vagy?” „Te mondod, hogy király vagyok – mondta Jézus – Arra születtem, s azért jöttem a világba, hogy tanúságottegyek az igazságról. Aki az igazságból való, hallgat szavamra.” (Jn 18,37)
„Igen, én király vagyok” – mondtad azon az utolsó vallatáson Pilátusnak. És csak akkor mondtad.
Nem mondtad a kenyérszaporításkor. Sem a vihar lecsendesítésekor, sem a halott Lázár sírjánál, sem a megtisztult leprásnak, sem a hatalommal zengő hangodat hallgató tömegnek.
Sohasem mondtad: élted!

Élted a Te különös „királyságodat”, amely szolgálat volt végig. Szolgáltat a szavaid igazságára éhező–szomjazó embereket. Szolgáltad a betegségben nyomorgókat. A bűnbocsánatra várókat.
A vámosokat, az utcanőket…
Az utolsó vacsorán pedig gondoltál ránk is, késői gyermekeidre, és nekünk adtak Jelenléted zálogát a Kenyérben és Borban. Hogy szolgálhass mindenkinek, minden nap, a világ végéig!
„Igen, én király vagyok” mondtad azon az utolsó vallatáson Pilátusnak.
… Aztán válladra vetted a keresztet, felvitted a Golgotára, hagytad, hogy rászögezzenek és három óra múlva meghaltál…

Az ott állók megdöbbentek. Azért végig vártak valamire, valami csodára, amellyel „igazolod”, hogy király vagy…
Szomorúan mellüket verve indultak haza, csalódottan, mert vesztettél.
Egy pogány százados szava volt királyságod kezdetének meghirdetője: „Ez valóban Isten Fia volt!” Nem zavarta őt, hogy halottan függsz a fán, lábad elé letette fegyverét, kezedbe pedig egész további életét.

Győztél!

Régi magyar áldás

Áldott legyen a szív, mely hordozott,
És áldott legyen a kéz, mely felnevelt
Legyen áldott eddigi utad,
És áldott legyen egész életed.

Legyen áldott Benned a Fény,
Hogy másoknak is fénye lehess.
Legyen áldott a Nap sugara,
És melegítse fel szívedet,

Hogy lehess meleget adó forrás
A szeretetedre szomjasoknak,
És legyen áldott támasz karod
A segítségre szorulóknak.

Legyen áldott gyógyír szavad,
Minden hozzád fordulónak
Legyen áldást hozó kezed
Azoknak, kik érte nyúlnak.

Áldott legyen a mosolyod,
Légy vigasz a szenvedőknek.
Légy te áldott találkozás
Minden téged keresőnek.

Legyen áldott immár
Minden hibád, bűnöd, vétked.
Hiszen aki megbocsátja,
Végtelenül szeret téged.

Őrizzen hát ez az áldás
fájdalomban, szenvedésben.
Örömödben, bánatodban,
bűnök közti kísértésben.

Őrizze meg tisztaságod,
Őrizze meg kedvességed.
Őrizzen meg Önmagadnak,
és a Téged szeretőknek.

 Kislány és kutyája

 
Blöki, a 14 éves kutyánk a múlt hónapban meghalt. A rákövetkező napon a 4 éves lányom, Melinda zokogott és csak arról beszélt, hogy mennyire hiányzik neki Blöki.
Megkérdezte, írhatnánk-e egy levelet Istennek, hogy amikor Blöki a Mennyországba érkezik, Isten felismerhesse.
Azt válaszoltam, hogy szerintem is így kellene tegyünk, és a lányom elkezdte diktálni a levelet:
Kedves Isten!
Megkérlek, vigyáznál a kutyámra? Tegnap halt meg és most ott van veled a Mennyországban. Nagyon hiányzik. Boldog vagyok, hogy nekem adtad őt, akkor is, ha végül nagyon megbetegedett.
Remélem, hogy fogsz vele játszani. Blöki szeret  labdázni és úszni. Küldök róla egy képet, így amikor meglátod, tudni fogod, hogy Ő az én kutyám. Tényleg nagyon hiányzik...
Szeretettel, Melinda

Beletettük a levelet a képpel együtt egy borítékba és megcímeztük: Istennek, Mennyország
Feladónak ráírtuk a nevünket és a címünket. Ezután Melinda jó pár bélyeget rárakott a borítékra mondván, hogy sok bélyeg kell ahhoz, hogy egy levelet a Mennyországba elvigyenek.
Aznap délután a lányom be is dobta a levelet a postai levélgyűjtő ládába.
Pár nappal később megkérdezte, hogy vajon Isten megkapta-e már a levelet? Azt válaszoltam, hogy minden bizonnyal.
Később az ajtó előtt a verandán találtunk egy aranyszínű papírba csomagolt dobozt, ismeretlen kézírással Melindának címezve. Melinda kinyitotta a csomagot. Volt benne egy könyv: Mr. Rogers - Amikor egy háziállat elpusztul.
A belső oldalára oda volt ragasztva a felbontott boríték, benne a levéllel, amit Istennek írtunk. A másik oldalon pedig a kép Melindáról és a kutyáról, és egy üzenet:

Kedves Melinda!
Blöki rendben megérkezett a Mennyországba. Igazán nagy segítség volt a kép, amit küldtél, rögtön felismertem őt! Blöki már nem beteg. A lelke itt van velem, mint ahogyan a te szívedben is mindig ott lesz.
Blöki nagyon szeretett a kutyád lenni. Mivel nincs szükségünk a testünkre itt a Mennyországban, nekem sincs zsebem, ahova a képet, amit küldtél, eltehetném, így visszaküldöm neked
ebben a kis könyvben, hogy neked is legyen valami, ami emlékeztet rá.

Köszönöm a csodálatos levelet és köszönöm anyukádnak, hogy segített megírni és elküldeni nekem. Csodálatos anyukád van! Személyesen választottam ki neked! Minden nap küldöm áldásaimat és emlékezz rá, hogy nagyon szeretlek!
Egyébiránt nagyon könnyen megtalálható vagyok. Ott vagyok, ahol szeretet van.

Szeretettel: Isten

Szüleink vágyai

 
A család szépen összegyűlt, a gyerekek meg elgondolni sem tudták, hogy mi az a nagy hír, ami miatt a szüleik ilyen titokzatosak. Velük sosem történik semmi. Tiszta unalom az életük. A legnagyobb izgalom az éltükben, ha néhány új virágot hoz a begónia.
A szülők az ebéd befejezése után bejelentették, hogy mostantól másképp szeretnének élni. Ezért aztán szépen eladják a családi házukat. Egy kisebb lakásba költöznek és vesznek egy hajót. Végre itt az ideje, hogy körülhajózzák a földet.
A gyerekek iszonyatos nevetésbe törtek ki, mert azt hitték ez valami kis tréfa. Ám hamar kiderült, hogy nem az. A szülők tényleg eladták a házat, vettek egy hajót majd elindultak a világ körül.
Anyukájuk, akiről eddig el sem tudták képzelni, hogy kalandvágya meghaladhatja egy új süteményrecept kipróbálását, kivirult. Apukájukat mintha kicserélték volna. Néha küldtek képeslapot vagy e-mailt egy-egy egzotikus szigetről. És ha aggódtak is a gyerekek miatt, ez nem nagyon látszott rajtuk.
Míg a gyerekek dolgoztak, a szülők boldogan vitorláztak a nagy vizeken.

És a gyerekek elgondolkodtak. Valahogy természetes volt, hogy a szüleik mindig ott vannak, lehet rájuk számítani, lehet tőlük kölcsönkérni. De hogy boldogok- e azt még sosem kérdezték.
A szülők 3 év múlva hazatértek. Újra süteményillat töltötte be a lakást. De a gyerekek már másként néztek a szüleikre. Valahogy észrevették, hogy ők is emberek és nem csak szülők. Nekik is vannak álmaik. Álmaik, amiket valóra váltottak.

Delfinek és bálnák

A delfinek és bálnák egymással küzdöttek. A csata már hosszú ideje tombolt, mikor megjelent egy kis hal, és megpróbálta szétválasztani őket.
Az egyik delfin azonban nevetve szólt rá:
"Inkább elviseljük, hogy harcolva pusztuljunk el egymás által, mint hogy te légy köztünk a döntőbíró...."

Melyik vagyok ÉN? Melyik vagy Te? Melyik szeretnénk lenni?

 Egy leány panaszkodott az édesapjának, hogy rosszul mennek a dolgai. Belefáradt az állandó eredménytelen harcba. Nem tudta, hogyan menjen tovább az életében, mert kimerültnek érezte magát. Úgy tűnt számára, hogy valahányszor megold egy problémát, mindig új probléma jelenik meg életében.
Édesapja szakács volt. Kézen fogta őt és elvitte a munkahelyére. Fogott három fazekat és vizet forralt bennük.
Amikor forrni kezdett a víz, az egyikbe sárgarépát, a másikba tojást és a harmadikba kávészemeket rakott. Főzés közben egyetlen szót sem szólt, csupán rámosolygott a leányára. A lány türelmetlenül várakozott, magában azt kérdezve, vajon mit akar tenni az édesapja. 20 perc elteltével apja eloltotta a tüzet, majd egy tálba rakta a tojásokat, egy tányérba a sárgarépát és kitöltötte a kávét egy csészébe. Ezután megkérdezte lányától:
- Kedvesem, mit látsz itt?
- Tojást, sárgarépát és kávét - válaszolta.
Ekkor arra biztatta, hogy tapintsa meg a sárgarépát. A lány megtapintotta és érezte, hogy puha. Ekkor arra kérte, hogy hántsa le a tojás héját és a lány, érezte, hogy a tojás nagyon kemény. Ekkor arra kérte ott, hogy kóstolja meg a kávét. A lány nevetve kortyintott az illatos nedűből, majd megkérdezte:
-Mit jelentenek mindezek, apám?
Az édesapja elmagyarázta ekkor neki, hogy mind a három elemet ugyanolyan körülmények közé helyezték: forró vízbe.
Csakhogy mindhárom elem különbözőképpen reagált erre:
A sárgarépa megpuhult és törékennyé vált.
A tojások erősen megkeményedtek.
Ellenben a kávé, megváltoztatta a vizet.
-Mit gondolsz, te melyikhez hasonlítasz ezek közül? - kérdezte lányától az apa.
Amikor a mostoha körülmények kopognak ajtódon, te hogyan válaszolsz erre?
Egy látszólag kemény sárgarépa vagy-e, akit megérint a fájdalom és elveszíti keménységét?
A tojáshoz hasonlítasz, aki képlékeny szívvel és folyékony szellemmel indul, azonban egy kegyetlen esemény után, keménnyé és rugalmatlanná válik? Te kívül ugyanolyan maradtál, azonban belül megkeseredett a szíved?
Vagy, egy kávészem vagy? A kávé megváltoztatja a forró vizet, a neki fájdalmat okozó elemet.
Amikor a víz eljut a maximális forráspontra, a kávé kiengedi legjobb aromáját és zamatát.

Ne hagyd magad legyőzni! Emelkedj sorsod fölé és az élet kegyetlenségei csupán megfelelő alkalmat jelentsenek számodra ahhoz, hogy kiengedd "édes kávé zamatodat"! A döntés a Te kezedben van!
 

A mérleg

A jómódú gazda és a szegény ember üzletet kötött. A gazda minden héten ad két kiló túrót a szegény embernek, aki pedig viszonzásul két kiló összegyűjtött mézet ad.
Ment az üzlet rendben jó ideig, amíg egyszer csak a gazda arra gondolt, hogy bizony nem minden ember tisztességes, és meg kellene mérni, amit kap. Úgyhogy mikor legközelebb vitte a túrót, és néhány perc múlva megkapta a mézet, azt hazavitte, és a pontos mérlegén megmérte - hát csak másfél kiló volt!

Felháborodva ment a szegény emberhez és indulatosan a szemére vetette, hogy becsapta őt.
A szegény ember lehajtotta fejét és így szólt:
- Nagyon sajnálom, hogy így történt, de én nagyon szegény ember vagyok. Egy kétserpenyős mérleget még tudtam szerezni, de súlyokra már nem volt pénzem. Így hát amikor megkaptam tőled a túrót és kivittem a kamrába, rátettem a mérleg serpenyőjére, és a másik serpenyőbe kimértem az azonos súlyú mézet.

A gazda roppant módon elszégyellte magát és hazament.

 Egy hűséges asszony

Wormann Edit asszony híre elterjedt az egész angol birodalomban. Férje elhagyta gyermekeivel együtt. Nem rossz szándékkal tette ezt. Nem bírta tovább a munkanélküliséget és nem nézhette családja nélkülözését.
Áthajózott Amerikába, hogy ott szerencsét próbáljon, és aztán visszajöjjön szeretteiért.
Edit asszony tíz évig várta vissza a férjét. Se levél, se pénz, semmi nem érkezett tőle ez idő alatt. Kora reggeltől késő estig a varrógép mellett ült, hogy megszerezze gyermekei számára a mindennapit. Minden kérőt elutasított.
Az egyik napon elhatározta: nem vár tovább és megkeresi elveszett férjét. Micsoda meggondolatlan es reménytelen vállalkozás! Hiszen sejtelme sem volt arról, hogy férje Amerika melyik részén tartózkodik. Pénze sem volt az útiköltségre. Ezért éjnek idején egy Amerikába induló hajóra szökött és elrejtőzött a szellőztető helyiségben. Néhány doboz konzervet vitt magával és ebből élt húsz napig. Röviddel a megérkezés után tűz ütött ki a szellőztető helyiség közelében és így kénytelen volt elhagyni rejtekhelyét. A partra szállás után átadták a rendőrségnek és így börtönbe került. Úgy látszik, hogy minden áldozata hiábavaló volt! De nem, a Mennyei Atya nem feledkezett meg a hűséges Edit asszonyról.
New Yorkban éppen szegényes szállodájában ült férje, amikor bemondta a rádió:
- Figyelem, figyelem! Bostonban elfogtak egy férfinak öltözött asszonyt - Wormann Editnek hívják - aki potyautasként jött Amerikába, hogy férjét megkeresse. Hol van a férje? Jelentkezzen! Azonnal felugrik a férfi és a rendőrségre siet.
- Én vagyok Wormann Edit férje. A külföldiek szállásán találkoznak. Ezt a találkozást nem lehet elmondani. Mindketten ugyanazon a hajón tértek vissza Angliába. Az egész országban csodálattal adóztak Edit asszony hűségének és bátorságának. Férje jó állást kapott és a sokat szenvedett család végre révbe ért.

 A tojás

 Egy szegény asszony talált egyszer egy tojást. Boldogan hívta magához a férjét és gyermekeit:
- Megszűnt a nyomor - mondta nekik. - Nézzétek, mit találtam: egy tojást. Nem esszük meg, hanem átvisszük a szomszédasszonyhoz, hogy tegye a kotló alá és keltesse ki. Így hamarosan lesz egy csibénk, amelyből nemsokára tyúk lesz. Természetesen azt sem esszük meg, hanem tojatjuk tovább, hogy legyen sok csirkénk, meg tyúkunk és még több tojásunk. Nem eszünk sem tojást, sem csirkét, de még tyúklevest sem. Mindent eladunk és az árán veszünk egy borjút. Neveljük a borjút, amíg tehén nem lesz belőle. A tehénnek lesz sok borjúja, nekünk meg lassan egy egész csordánk. Eladjuk a csordát és veszünk az árán telket, a telekre építünk, az egyik részt eladjuk és veszünk rajta... Amíg nagy lelkesedéssel így szónokolt az asszony, a tojás kicsúszott a kezéből, leesett a földre és ... nem maradt belőle mást, csak egy álom.
A mi elhatározásaink gyakran hasonlítanak ennek az asszonynak a fecsegéseire? "Majd megcsinálom. Majd megmondom... El fogom érni..." Aztán telnek a napok, az évek és nem teszünk meg semmit.

Egy hűséges férj igaz szeretete

 
Így hívják őket. Mindketten vidám, fiatal emberek, akiket gyengéd szerelem fűz össze. Boldogan állnak az Úr oltára elé, hogy örök hűséget fogadjanak egymásnak. Szinte paradicsomi boldogságban élnek néhány évig. Mivel gyermekük nem születhet, örökbe fogadnak egy kisbabát. Mindez 1945-ben történt.
Még ebben az évben fölfedeznek Nóra térdén egy gyanús foltot. A bőr ezen a helyen egyre vörösebb lett. Az orvos megvizsgálta. A vizsgálat során kiderül, hogy a beteg bőr sem a melegre, sem a szúrásra nem reagál.

Semmi kétség, Nóra megkapta a bélpoklosságot. Teoroi könyörög az. orvosoknak, mentsék meg a feleségét. Ettől kezdve naponta injekciózzák a szegény asszonyt.

Ez havonta 2000 frankba kerül. Teoroi ácsmesterséget folytat, de nincs annyi munkája, hogy ezt a pénzt előteremtse. Ezért minden más munkát elvállal. Négy év múlik el. Mindent megpróbáltak, mindenét eladta, most már nincs többé pénze az injekciókra. A szörnyű betegség egyre jobban elhatalmasodik Nórán.
Nem maradhat otthon, be kell vonulnia a lepratelepre. Teoroi elkíséri, de a kapuban nem engedik tovább, könyörtelenül bezárul mögötte. Ó azonban nem nyugszik bele ebbe. Mindössze 25 éves, fiatal, életerős ember, aki azonban szereti feleségét. A lányok rámosolyognak az utcán és apja is újabb házasságra biztatja. Teoroi azonban nem törődik saját magával, nem törődik a lányokkal és apja tanácsaival. Minden gondolatával Nóránál időzik. Elmegy a lepratelep vezetőjéhez és felvételét kéri: együtt akarok lenni a feleségemmel, hiszen mi összetartozunk.

Az emberek persze ezt nem értik. Ilyen eset még sohasem fordult elő a telep életében. A szeretet számára nincs hely a paragrafusok között. Csak beteget vehetünk fel - válaszolja a hivatalnok. Akkor a telep területén egy külön kunyhót építek a magam számára, válaszolja Teoroi. A telep vezetője is ember. Neki is van szíve. Teljesíti a férfi kérését.

Nóra súlyos beteg. Szörnyű lelki fájdalmak gyötrik és ez csak a betegségnek kedvez. Állandóan a bejáratot nézi. El kell jönnie Teoroinak. És nem csalódik reményében. Most már ketten, helyesebben hárman élnek a lepratelepen. Az egészséges baba helyett egy beteg gyermeket fogadnak magukhoz, és most újra boldogok. Teoroi ismét dolgozik. A betegek hamarosan szeretetükbe fogadják. Nóra állapota is kielégítő. Hogy is lehetne másképp?
Világos és vidám a fiatal ácsmester lakása. A kis Kriszta nevetése hallatszik a szoba sarkából. De nemcsak ő mosolyog. Mosolyognak az öreg nénikék is, a csonka lábú férfiak, a lepratelep összes lakói, mert érzik annak a szeretetnek a melegét és világosságát, amelyet itt az élő holtak között gyújtott meg egy hűséges férfi igaz szeretete...

 A szeretet ösztöne 

Vadászatról tértem meg és a kerti úton mentem hazafelé. A kutyám előttem futott. Hirtelen megállt, aztán lassabban kezdett előrelopózni, mintha vadat szimatolna. Végignéztem az úton és egy fiatal verebet pillantottam meg. A csőre még sárga volt és a feje pihés. Leesett a fészekből, mert a szél lerázta a nyírfáról. Most a porban vergődött és kiterjesztette szárnyait.

Kutyám lassan közeledett feléje, ekkor a közeli fáról egy veréb szállt le. Mint a lezuhanó kő csapott le a kutya előtt és kétségbeesett csipogással esett neki a kutya tátott szájának. Saját testével védelmezte fiókáját, közben teste remegett a félelemtől. Óriási szörnynek tűnt előtte a kutya, mégsem tudott nyugton maradni. Az akaratánál erősebb hatalom hajította le a kutya elé. A kutya megállt és hátrálni kezdett. Benne is tiszteletet ébresztett a magasabb hatalom. Gyorsan magamhoz szólítottam a kutyát és a veréb iránti tisztelettel mentem tovább. Tiszteletet keltett bennem a madár szeretetének megnyilatkozása.
A szeretet — gondoltam magamban — erősebb, mint a halál és a halálfélelem. Csak a szeretet segítségével áll fenn a világ és mozog az élet.
(Turgenyev)

Kismadár

 
Egy vadász megfogott egy kismadarat. A madárka azt mondta a vadásznak, hogy ha szabadon engedi, három felbecsülhetetlen értékű tanácsot ad neki. A vadász hosszan tépelődött, majd belement az alkuba.
A kismadár első tanácsa az volt, hogy ne ragaszkodjon a dolgokhoz, hagyja, hadd jöjjenek, hadd menjenek. A vadász úgy gondolta, ez jó tanács, és kiengedte a markából a madarat. A második tanács így szólt: bízzon abba, amit közvetlenül érez és tapasztal.
A vadász úgy gondolta, hogy ez is jó tanács, és engedte, hogy a madár felszálljon egy közeli fára. Amint ez megtörtént, a kismadár harsányan nevetve felrepült. A vadász utána kiáltott, és megkérdezte, mi olyan mulatságos, mire a madár így válaszolt:
Ha tudnád, hogy nálam van a világ legértékesebb gyémántja, nem engedtél volna el. És még jobban nevetett.
A vadász dühbe gurult, é kiabálni kezdett, hogy a madár azonnal jöjjön vissza. A madárka persze, ügyet sem vetett rá.
Hát jó, de akkor legalább tartsd be, amit ígértél-mondta. Halljam a harmadik tanácsot!
Ugyan miért mondanék neked bármit is, te ostoba, amikor az első két tanácsomat sem fogadtad meg, hiszen nem hagyod csak úgy jönni és menni a dolgokat. Nézd, hogy dühbe gurultál és próbálsz újra megfogni. És az érzékeidben sem bízol, különben felfognád, hogy egy olyan apró madár, mint én nem rejtheti el apró testében a világ legértékesebb ékkövét
 

Ördög a templomban

 
Egy ember, aki egy vasárnap reggel a templomba igyekezett, nagyon meg volt lepve, mikor az ördögöt a templomajtó közelében találta.
- Mit csinálsz te itt? - kérdezte meglepetéssel.
- Éppen úgy megyek a templomba, mint ti - felelte a sátán. - Hiszen az emberek azért járnak oda, hogy ellenem imádkozzanak és prédikáljanak, ki védelmezne hát engem, ha magam nem lennék ott?
- És hogyan védelmezed magadat? - kérdezte erre a templombajáró.

Ó, erre a célra van nekem ezerféle eszközöm is! Először is tehát jókor ellátogatok azokhoz a családokhoz, amelyek templomba akarnak menni és igyekszem ellentétet szítani a férj és a feleség között; úgy indítom fel a férjet, hogy fölbosszankodjék a kemény gallér miatt, amelyiken nem akar keresztül menni a gomb és így annak a feje lepattan. Ezáltal elveszti jókedvét; a feleség pedig elveszti a jóhangulatát azért, mert valamelyik fiókban hiába keresi a kesztyűjét.
- Ilyen eszközökkel megakadályozom azt, hogy a templomba menjenek, vagy elrontom a hangulatukat, hogy annak valami hasznát ne láthassák.
- Azoknak az embereknek a számára, - folytatta az ördög, - akik komolyan és magukba zárkózva indulnak el, más eszközöket használok: Mindig van ugyanis egy lány vagy asszony, aki a figyelmet magára vonja. Ekkor az asszonyok pillantásait az ilyenek ruhájára irányítom; megvizsgáltatom velük pontosan a kalapját, a blúzát és a prédikáció elrepül a fejük fölött. Azok a férfiak pedig, akiknek egy kis irodalmi műveltségük van, a prédikációban itt és ott egy-egy kevésbé helyes kifejezést vagy stílushibát fedeznek fel és így a formára tekintenek a tartalomra pedig nem figyelnek. A templomból való távozás alkalmával azután megteszik a maguk kölcsönös észrevételeit és így minden hatás elvész.
- Az a másik hölgy meg, amott, fél a meghűléstől; nos tehát kioktatom, hogy itt vagy ott, valamelyik ablak nyitva van és az egész istentisztelet alatt nem gondol másra, mint a légvonatra és az egészségét érintő veszedelemre.
- Na, és a kereskedők! Úgy intézem a dolgokat, hogy az előző este vagy reggel, az istentisztelet előtt rossz híreket halljanak. És így az egész istentisztelet alatt tele lesz a fejük.
Egy padon egy anya ül. Gyermeket hagyott otthon, aki a bölcsőben alszik; gyorsan az eszébe juttatom, hogy a kicsi fölébredt és most az a veszély fenyegeti, hogy ágyacskájából kiesik. És ez az asszony egész idő alatt nyugtalan lesz. Látok néhány jó megjelenésű urat, akik figyelmesen hallgatnak a papra. Rögtön figyelmessé teszem őket arra, hogy amit most hallottak, az erre vagy arra az emberre vonatkozik, aki szintén ott van a gyülekezetben. Ekkor rögtön elkezd János Péterre, Sándor pedig Józsefre gondolni és elindulnak hazafelé, nagyon meglévén elégedve a lelkipásztorral és önmagukkal.
- Ha pedig egy hallgatót az istentisztelet ideje alatt nem tudok elvonni a figyeléstől, akkor megpróbálom őt hatalmamba keríteni a kijáratnál. Felindítom az embereket, hogy mindenféléről kezdjenek el beszélni, aminek a templomhoz semmi köze. Úgy irányítom őket, hogy isntentisztelet után olyan embereknél tegyenek látogatást, ahol csak világi dolgokról lehet beszélgetni és így kitörlök a lelkükből minden jobb benyomást, amelyre a templomban szert tettek.
Ezek voltak az ördögnek nyilatkozatai a kérdezősködő számára, amikor a templom felé indult. Mennyire így van ez csakugyan az életben is. Mindenki megtoldhatja ezeket az adatokat a saját tapasztalataiból.
 
Az Élet vize
 Volt egyszer egy kislány, szép volt, tündöklően szép, még a Napnál is ragyogóbb, mert tiszta szívével soha nem bántott meg senkit. Egy napon aztán apja kiküldte őt a kútra az élet vizéért:
- Menj, vidd ezt a vödröt, és merítsd bele a kútba... Amikor megtelik vízzel, gyere vissza hozzám...
Úgy tett a lány, ahogy az apja kérte, mikor a vödör színültig telt a kút friss vizével, elindult hazafelé. Ám mire hazaért, egy üres vödröt tartott a kezében.
- Mi történt? - kérdezte az apja.
- Ó, semmi... a vödröt, ahogy kérted belemerítettem a kútba, és megtöltöttem az élet friss vizével...
- Hiszen ez a vödör üres - mondta az apja, és nevettek mindketten. - Hová lett gyermekem az élet vize?
- Mindent úgy tettem, ahogy tanácsoltad. Ám ahányszor csak belemerítettem a vödröt a tiszta vizű kútba, megjelent egy ember, s mert szomjas volt, neki adtam az utolsó csöppig... Így ment ez végtelenségig, míg a kút majdnem ki nem száradt. Végül épp annyi vizet adott, amennyivel az utolsó vödröt telemertem.
Az apa mosolygott:
- És hol van az a víz?
- Mindenfelé... amerre jártam, mindenkinek adtam belőle, aki kért.
 
Vajon segít-e a technika?
Az előadás résztvevői figyelmesen hallgatják a papot.
- Krisztus a világ világossága- hirdeti a szónok. Hirtelen fölkel egy férfi, és az előadó szavába vág:
- Mindez csak üres szóbeszéd! A villany világít az utakon, nem Krisztus.
A hallgatóság döbbenten néz a papra, az pedig nyugodtan szól oda a hitetlennek:
- Igen?...Nos, akkor majd, amikor haldoklik, gyújtson fel minél több lámpát.
Szavait derültség és taps kíséri. A gúnyolódó nem szólt többet.

 

Légből kapott történet

 
Egy ötvenes fehér asszony egy fekete mellett ül. Láthatóan nagyon zaklatott, hívja a stewardesst.
A légikisasszony kérdezi: - Mi a probléma, asszonyom?
A fehér nő:- Talán nem látja? Egy fekete mellé ültetett engem. Nem bírom elviselni, hogy egy ilyen gusztustalan lény mellett kelljen ülnöm. Adjon nekem egy másik ülést! Kérem!
A légikisasszony:
- Nyugodjon meg, a gépen majdnem minden ülés foglalt. Megnézem, hogy van-e még szabad hely.
A légikisasszony elmegy és néhány perccel később visszajön.
 - Asszonyom, mint ahogy gondoltam, nincs több üres helyünk a turista osztályon. Beszéltem a parancsnokkal és ő megerősítette, hogy a bussiness classon sincs több hely. Van azonban egy hely az első osztályon.
Mielőtt az asszony bármilyen megjegyzést tehetne, a légikisasszony folytatja:
- A mi légitársaságunknál egyáltalán nem szokás, hogy egy turista osztályon ülő utasnak engedélyezzék, hogy átüljön az első osztályra de figyelembe véve a körülményeket, a parancsnok úgy találta, hogy valóban botrányos arra kényszeríteni valakit, hogy egy ilyen visszataszító ember mellett üljön.
A légikisasszony a feketéhez fordul:
- Nos, kérem Uram, ha úgy kívánja, vegye a kézipoggyászát, mivel az első osztályon a szabad hely Önre vár.
A körülöttük levő utasok, akik elképedve asszisztáltak a jelenethez, felemelkedtek és tapsoltak.

A barátság példája

 Néhány évvel ezelőtt történt az egyik előkelő szálloda fényesen kivilágított termében. Egy előkelő, gazdag ifjú vacsorát adott barátai tiszteletére. Finom ételek és borok kerültek az asztalra és jó hangulat uralkodott a vendégek között. A vacsora végén felállt a vendéglátó ifjú és így szólt a jelenlevőkhöz:
— Kedves barátaim! Azért hívtalak ma össze titeket, hogy elbúcsúzzam.
Azt gondoljátok, hogy gazdag vagyok, pedig tévedtek. Alig kaptam valamit az atyai örökségből. De mert fiatal vagyok és előttem az élet, holnap reggel Ausztráliába indulok szerencsét próbálni. Most pedig jól jegyezzétek meg, amit mondok: mához hét évre újra itt leszek ebben a teremben. Ha kedvez a szerencse és sikerül vállalkozásom, akkor mindnyájatokat ünnepi vacsorával és gazdag ajándékkal várlak. Ha pedig cserbenhagyna a szerencse, akkor is jöjjetek el és egy szerény vacsorával megvendégellek titeket.

Az egybegyűlt vendégek lelkesen fogadták a bejelentést és megígérték, hogy teljesítik barátjuk kívánságát. Elmúlt hét esztendő és az egykori vendégek levelet kaptak Ausztráliából hazatért barátjuktól: szegényen utaztam cl és nyomorultul tértem vissza. Mielőtt újabb kísérletet tennék a vagyonszerzésre, szeretnélek viszontlátni titeket. Ezért azt kérem, hogy teljesítsétek ígéreteket és holnap este legyetek a megbeszélt szállodában. Remélem senki sem marad távol a baráti összejövetelről!

A levelet író ifjú már nyolc napja visszatért Ausztráliából és súlyos betegen feküdt a szálloda egyik szobájában. Odakint nagy vagyont szerzett és gazdag emberként tért vissza hazájába. Sajnos azonban a vagyonszerzés egészségébe került. A levelet most azért küldte el barátainak, hogy ezzel próbára tegye hűségüket. Már készen volt a végrendelet is. Vagyonát azok a barátok kapják, akik teljesítik ígéretüket és a megbeszélt este megjelennek a szállodában. Mindezt titkárára bízta. A kitűzött nap elérkezett és gazdája képviseletében. a titkár jelent meg a szálloda nagytermében. Kilencet, tízet, tizenkettőt ütött az óra és nem jött senki. Ekkor derült ki, hogy a sok „jóbarát" közül egy sem volt igazi barátja a gazdag, de haldokló embernek. Másnap mindenről beszámolt a titkár főnökének. Szomorúan hallgatta és megvetően szólt az emberek megbízhatatlanságáról. Összetépte végrendeletét és egész vagyonát a város árvaházára hagyta.

 Párbeszéd Istennel

 
ÉN: Uram, kérdezhetek Tőled valamit?
ISTEN: Természetesen.
ÉN: Ígérd meg, hogy nem leszel mérges rám...
ISTEN: Ígérem.
ÉN: Miért zúdítottál ma annyi mindent a fejemre?
ISTEN: Ezt hogy érted?
ÉN: Hát, reggel elaludtam.
ISTEN: Igen...
ÉN: Egy örökkévalóságig tartott, míg beindult az autóm.
ISTEN: Aha...
ÉN: Ebédre nem olyan szendvicset kaptam, amilyet rendeltem - így várnom kellett.
ISTEN: És?
ÉN: Hazafelé lemerült a mobilom épp mikor valaki hívott...
ISTEN: Értem.
ÉN: És mintha ez még nem lett volna elég, mikor hazaértem és pihenni szerettem volna, beleültem az új masszázsfotelomba az pedig nem akart bekapcsolni.
Ma nem jött össze semmi! Miért engedted, hogy minden így alakuljon?
ISTEN: Engedd meg, hogy megmagyarázzam: hajnalban a Halál Angyala állt ágyad mellett én pedig egyik angyalom küldtem, hogy küzdjön meg vele az életedért. Hagytalak aludni ez idő alatt.
ÉN: (szégyenkezve) Áh...
ISTEN: Azért nem engedtem, hogy az autód beinduljon, mert ha elindulsz, épp egy részeg sofőrrel találkozol utadon, aki belédhajtott volna.
ÉN: (megalázkodva) Ó...
ISTEN: Az, aki a szedvicsed készítette beteg volt, így nem akartam, hogy tőle kapd az ebéded. Tudtam, hogy nem késhetsz munkából.
ÉN: (zavarban) Aha...
ISTEN: A telefonod pedig azért merült le, mert az a személy, aki hívott csak hazugságokkal tömte volna a fejed és Te hittél volna neki. Így védtelek meg tőle.
ÉN: Értem, Uram.
ISTEN: Ó, és az a masszázsfotel pedig hibás volt és tönkretette volna az áramellátást a házadban.
ÉN: Úgy sajnálom, Uram...
ISTEN: Ne sajnálkozz, csak tanulj meg bízni bennem! Jóban és rosszban egyaránt.
ÉN: Bízni fogok benned, Uram!
ISTEN: És ne kételkedj. Mindig jobb lesz az általam tervezett nap számodra, mint amilyen a tiéd lenne.
ÉN: Nem fogok kételkedni. Engedd meg, hogy megköszönjek mindent, amit értem tettél.
ISTEN: Nincs mit megköszönnöd, gyermekem. Ez csak egy újabb nap volt, hogy Istened voltam és nagyon szívesen törődöm a gyermekeimmel.

 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.